Szülő és gyerek között nem csak akkor futhat vakvágányra a kapcsolat, ha előbbi alkoholista vagy agresszív; sőt ha elsőre úgy tűnik, adott a közös hullámhossz, valójában akkor is lehet egészen más a frekvencia. És nem kell katartikus esemény ahhoz, hogy a gyerek hanyatt-homlok meneküljön a szülő elől - mert az egyik mindig egészen más világ, mint a másik, és nincs nehezebb feladat, mint megtalálni az átjárót a két világ között. Nem túl optimista a K.V. Társulat Fellebbezésének világképe, de akárhogy is nézzük, igazságát nehéz nem észrevenni.
A MU Színház abszolút csupasz terében, pontosabban a székekkel szemben, (máskor) a nézőtéren az első jelenetben hat szülő mutatkozik be egymásnak. De korántsem úgy, mint a felnőttek, inkább mintha egyfajta kifordított óvodai jelenetet látnánk: neve mellett mindenki elmondja, kinek az anyukája-apukája, férje-felesége. A gyerekek ugyanis világgá mentek. A szülők épp a rendőrségen magyarázzák kissé érthetetlenül, hogyan is néznek ki a csemeték. A csemeték, akik egy - a szülők értékelése szerint - orgiába fordult, majd az egyik anyuka által lebuktatott házibuli után elmenekülnek. Először azt hisszük, a szülői szidás, majd rájövünk, hogy az elmúlt évek minden gondja elől.
Az elvált, özvegy vagy éppen boldognak hitt házasságban élő szülők magukra maradva sután csetlenek-botlanak az új helyzetben, melyet egy pszichológus próbál megértetni, boncolgatni velük. Az egész szituáció legszélsőségesebb alakja a Csernus doktorról mintázott, mindig túlzó, de alapjaiban mégis mindig igazat mondó dr. Mayer (Juhász Kristóf), minden egyéb hétköznapi. Az előadás félig-meddig dokumentumdráma; olyasfajta, mint a cannes-i nagydíjas film, Az osztály, csak itt egy felnőttre egy vagy legfeljebb két gyerek jut. Hasonlóképp mérlegelhetik, hétköznapi helyzetek hétköznapi reakciói hogy magyarázhatnak cseppet sem hétköznapi dolgokat: itt a gyerekek előtörő negatív érzéseit a szülőkkel szemben.
A Száger Zsuzsanna és Urbanovits Krisztina alapötletéből Juhász Kristóf által írt darab ráadásul meglepően élvezetessé teszi a pszichodrámai lélekbúvárkodást: a helyzetek telis-tele vannak (nagyon jó) humorral, s a szép ívű szöveg, amely a gyerekek eltűnése felett érzett tanácstalan kétségbeeséstől a hazatértükkel felbukkanó kétségbeesett helyzetfelismerésig tart (tudniillik hogy a gondok maguktól nemhogy nem oldódnak meg, de még továbbiakat is generálnak), tökéletesen élő, jól mondható - a színészek pedig kivétel nélkül jól is mondják. Az egymást követő, önálló jelenetek füzére néhol túl hosszú (felesleges például a csaknem céltalan szellemidézés), sokszor viszont egészen kiváló sűrítés ad lehetőséget arra, hogy csak egy-egy arckifejezésben (kiemelendő Tamási Zoltán játéka) villanjon fel a dráma.
A Fellebbezés minden erénye mellett - vagy épp azok miatt - mégsem ajánlható jó szívvel mindenkinek: az épp gyermekvállalást fontolgatók közül csak a legelszántabbak üljenek be erre a keserű felvilágosításra.
