1960: ekkor született a darab. 1961: ekkor mutatta be a Petőfi, az első magyar musicalszínház. 1967: megszületett a film. Majd' 50 évre pillant vissza a mű, közel hetvenre maga a történet. Nem lehet hát eltekinteni az emlékektől. Életkorunktól függ, ki melyikig tud visszaemlékezni. Én a filmig. Jelen esetben ez is elég ahhoz, hogy mindenféle hiányérzettel küzdjek a nézőtéren.
Zseniális egyensúllyal hozták létre szerzői a darabot: a háború iszonyatát, a félbetépett szerelem, kettétört életek siratását a brechtes songokkal zökkentették ki az érzelgősség veszélyes mezsgyéjéről. (Persze kérdés, meddig fogjuk még érzelgősségnek nevezni a fájdalmak, szenvedélyek ábrázolását.) És volt itt más is, félreérthetetlen üzenet az 1960-as évek jelenének: "Egész ország, de csupán az úri Ez kellett csak, ez jutott nekünk, Mégis fáj, hogy pusztul, fáj búcsúzni. Isten veled, édes életünk!" Ennél kevesebbért is betiltottak dalt még a '70-es években is. A történet Radnóti Miklósnak állít emléket. Az ő sorsa csak egyetlen példája annak az utolsó, kétségbeesett dühnek, amivel a háború végén behívtak még mindenkit, akit lehetett, legyen az költő, zsidó vagy csak zsidóbarát, és hullottak az áldozatok: költők, zsidók vagy zsidóbarátok. És ha már áthallásokról beszélünk, szól a mának is üzenet: nem kellene megint idejutnunk. Úgy kezdődik, hogy zsidókat emlegetünk, úgy végződik, hogy nem víz ömlik a zuhanyrózsából, hanem gáz. Talán ennek az üzenetnek a keménységét akarta hangsúlyozni Makk Károly ezzel a rendezéssel, amely nem engedi a nézőt elrévedezni a régi előadások emlékeiben, nem engedi az akkori színészek és Révész György filmje mentén elandalodni, de a történeten halkan könnyezni sem.
Nincs itt semmiféle patetikus hangulat, nem házat látunk, szobát, őszt, hanem egy steril műtőt, csupasz, hófehér falakat, üres teret, rideg, fehér világítást, árnyékok nélküli metsző, hideg fényeket, statikusságot, illusztrálást, kibelezett történetet. Itt szerelem van, de nincs hozzá éjszaka. Nincsenek napszakok, sem illatok, sem eső, vihar, sem zseblámpa, osonó léptek, rettegés, motozás az éjszakában, nincs ólálkodó félelem. Itt Brecht uralkodik Hubay- Ránki -Vas felett. Itt a puszta történet elmondása van, a dalok eléneklése egy időtől, történelemtől, érzelmektől lecsupaszított térben, Brecht keménysége az ő mélysége nélkül. Felkiáltójel akarna lenni talán az előadás, de ahhoz nem elég markáns, nem elég kemény. Fényeiben igen, színészi jelenléteiben nem (Dolmány Attila, Szabó Margaréta, Kerekes József, Körtvélyessy Zsolt, Németh Kristóf, Jánosi Dávid). Sajnálom ezt mondani, mert látszik a buzgalom, az igyekvés, a tehetség is, csak a súly, az átütő erő hiányzik mégis.
Hiányzik a kofferekből a holmi, a telefonból a partner, a könyvekből a vers, a szívekből a szerelem, a háborúból a kegyetlenség. Zenés tragédia, áll a színlapon. Itt kevés a tragédia, több a zene, a mókázás, a tréfa, ami csak akkor tud egyensúlyt tartani, ha van mivel, ha van másik oldal, ahol tombol a háború, ahol elemészt a szerelem, ahol igazán sírnak a barátok. Ha mindez vérszegény, nem egyensúly születik, hanem annak elbillenése.
Nincs ember, aki, ha egyszer is hallotta az előadást, filmet, CD-t, ne Sennyei Vera hangját hallaná búgni. Nos, ebben nem kell csalatkoznunk: Kishonti Ildikó ugyanúgy búg, hangja ugyanolyan mélyen zeng, és ezt a mélységet alakítása sem nélkülözi. Ő az, akibe kapaszkodni lehet, akiben együtt él a múlt és a jelen, az érzelem és az elidegenítés. Bár manapság lassan már mindentől elidegenedtünk. Isten veled, édes életünk.
