A székesfehérvári Vörösmarty Színház a legfontosabbaknak, a nézőknek is nyilvános eseményen hirdette meg a jövő évad programját. Az épület bejárata előtti árnyas téren szép számmal jelentek meg olyanok, akik kifejezetten az évadhirdetésre érkeztek, az épp csak arra sétálók közül pedig jó néhányan megálltak a színpad előtt. A műsorban a színház művészének, Varga Gabriellának és együttesének, a GabiKvartnak köszönhetően volt sok zene, a várhatóan igen népszerű Mágnás Miska és a Beatles.hu dalaiból is elhangzott néhány a társulat tagjainak az előadásában. A prózai műfajok közül a mulattatóbb vonulatból válogattak: az improvizációs jelenetek és Andrássy Máté stand-upja kellemessé tették a délutánt.
Már a felvezetést is főműsornak tekinthetnénk, de az igazi attrakciót a következő évad bemutatói jelentették, amelyekről a rendezők, illetve Szikora János igazgató osztották meg gondolataikat, akivel az esemény után beszélgettünk.
Az imént az évad programjára többször használta a színes és a sokféle jelzőket.
Ebben egy szemlélet nyilvánul meg: azt jelenti, hogy sokfélék vagyunk, sokféleképpen látjuk a világot. Mi pedig azt szeretnénk, hogy ez a sokféle világlátás mind teret kapjon a színpadunkon. Azért tartom ezt fontosnak, mert ha van egy olyan kulturális tér, ahol a sokféleség minden eleme egyenrangú félként szerepel, az toleráns magatartást jelez. Én pedig olyan színháznak szeretnék az igazgatója lenni – és úgy érzem, hogy Fehérváron tíz év alatt ezt sikerült megteremteni –, amely a szellemi sokféleségével kijelöli a szabadság egy területét. Számomra az, hogy olyan színházat csinálhatok, ahol sokféle alkotóval dolgozhatunk és sokfajta színdarabot mutathatunk be, mind-mind visszautal a valóság sokszínűségére. Amikor ezt egyszínűvé maszatoljuk, az engem mindig lehangol, művészként pedig egy cseppet sem motivál.
Három, különböző méretű játszóhelyük van. Egy ilyen adottságnál a színházigazgatók általában úgy sakkoznak, hogy a kortárs vagy a kísérletezés megy a legkisebbe, a bérletet eladó népszerű darabok pedig a nagyszínpadra. Itt évek óta egészen másképp áll össze a puzzle.
Ez valóban így van, és őszintén szólva erre vagyok a legbüszkébb. A nálunk csak egy viszonylag szűk, bár annál lelkesebb körben ismert zseniális japán kortárs író, Murakami Haruki Kafka a tengerparton című regényének az adaptációját minden „normálisan gondolkozó” színházigazgató berakta volna a sufniba. Mi ezzel szemben a nagyszínpadra vittük, és meghirdettük felnőttbérletbe is. Nem mondom, hogy nem voltak előadások, amikor a szünet után már nem jöttek vissza nézők, de a közönség zöme itt maradt, és nagyon tetszett nekik. Ez a siker felbátorított bennünket. Ugyanez volt a helyzet Esterházy Péter Mercedes Benzével. Mi is játszhattuk volna kamarában, stúdióban, de úgy éreztük, a darab fontos annyira, hogy azt a nagyszínházban kell bemutatnunk.
Az is egy istenkísértés volt, hogy Az ember tragédiája 2.0, a négy kortárs író szerzeménye, egy három felvonásos, majdnem négyórás előadás szintén a nagyszínpadi bérletbe került. A szakmai életem legnagyobb sikerének tartom ezt az előadást abban a tekintetben, hogy Székesfehérvár közönsége ezt a vállalkozást nem egyszerűen elismerte, de magáévá tette, szerette, és büszke rá, hogy ez az előadás a mi városunkban van.
Jövőre is lesz egy bemutató a nagyszínpadon egy kortárs magyar drámából: Totth Benedek a színház felkérésére, első drámaként írta A jeruzsálemi királyt II. Andrásról. A Koronázási Szertartásjáték hagyománya mennyiben ágyazott meg ennek?
A Koronázási Szertartásjáték egészen más műfaj, ezért nem feltétlenül fogalmaznék úgy, hogy megágyazott ennek a darabnak. Az Aranybulla kibocsátásának nyolcszázadik évfordulójához kapcsolódott egy felhívás, hogy az ünnepi évben szülessenek az Aranybullára emlékező műalkotások. Arra gondoltunk, hogy keresünk egy nagyon fiatal kortárs írót, mert kíváncsiak vagyunk arra, ő hogyan látja ezt az egyébként rendkívül különös, érdekes, összetett személyiségű királyt, II. Andrást. Felkértük Totth Benedeket, aki a fiatal írónemzedék egyik legígéretesebb, legizgalmasabb tagja. Ő ezt elvállalta, én pedig, amikor még csak ceruzásan kezdett összeállni a műsorterv, ösztönből beraktam a stúdióba. Később szerencsére tetten értem magamon a színházigazgató sablont: ha kortárs magyar író, történelmi darab, akkor a stúdióban a helye! El is szégyelltem magam, hiszen ez a gondolkodás nem méltó hozzánk, ennek a bemutatónak természetesen a nagyszínpadon a helye.
Itt évek óta teret kapnak azok a színészek, akik rendezőként szeretnék magukat kipróbálni. Egy ilyen projekt, még ha az egyszemélyes is, igényel a színház részéről befektetést, és jár némi rizikóval. Miért merik ezt vállalni?
Az élet vagy a sors nagy adománya, hogy a társulat magja tíz éve egyben van. Persze voltak, akik elmentek, jöttek a helyükre újak, de az utolsó három-négy évben csak minimális változás volt. Ennek a stabilitásnak köszönhető, hogy jobban oda tudunk figyelni egymásra, ha pedig odafigyelünk, könnyebben megszületik a bizalom.
Mert igenis kell a bizalom ahhoz, hogy higgyünk Kerkay Ritának, amikor azt mondja, hogy a Diótörőcskéből vagy az Odaadó hívetek, Surik-ból valami igazán jót fogok csinálni. Vagy amikor Sághy Tamás jött az ötletével, hogy A cégvezetőt, Háy János regényét szeretné színpadra vinni. Nagy Péter is évek óta mondogatta, hogy ő kipróbálná magát rendezőként, de sokáig nem volt konkrét darabötlete, majd hozta az Antigonét. És nem lőttünk mellé. Az elmúlt időszakban tehát a színésztársulat három, egyébként nagyon markáns tagja önálló alkotói, rendezői feladathoz jutott. A célkitűzés maradt, és a következő években is mindazok, akik erre ambíciót éreznek, lehetőséget fognak kapni.
Arról is beszélt az évadhirdetéskor, hogy 150 éve nyílt meg a színház, alulról jövő, helyi, ma úgy mondanánk, civil kezdeményezésként. Mekkora felelősséget jelent ez a múlt?
Ami a város színházteremtő lelkesedését jelenti: hatalmasat. Mert emögött nemcsak szimpla lelkesedés volt, hanem anyagilag is hozzájárultak ahhoz, hogy álljon ez az épület. Kisebb-nagyobb összegekkel szálltak be, de mindenki a magáénak érezte az ügyet. Nem hiszem, hogy hatalmasakat kaszáltak ezen a befektetésen, de voltak így gondolkodó emberek Fehérváron. És ma is vannak, mert nekik, a pártolóinknak köszönhető, hogy megújult a Pelikán Fészek. Belül már most gyönyörű, de bízom benne, hogy a jövő évben, a Petőfi-évfordulón már a bejáratnál méltó módon fogadhatjuk a nézőket.
Fotók: Kiss László
