Teljesen nyilvánvaló, hogy nem a nyelvújítók alkották meg a XIX. században a lassú haladászati nyálkatermelenc (csiga), az egyenbillengészeti körduplány (kerékpár), a megkönnyebbülészeti körguggolda (árnyékszék), az orrfuvolászati négyzetrongy (zsebkendő), a gőzpöfögészeti tovalöködönc (gőzmozdony) és a nyaktekerészeti mellfekvenc (nyakkendő) körülíró, nevetséges kifejezéseket. Inkább a nyelvújítás ellenzői kreálták annak bizonyítására, hogy semmi jó nincs a nyelvújításban; az utolsó két szószerkezet pedig Karinthy paródiája.

Annak ellenére is túlzásnak tekinthetők a fent felsorolt „blöffszavak”, hogy a nyelvújítók néha valóban igencsak elrugaszkodtak a valóságtól. Csak egyet hadd emeljek ki: ilyen volt a „nyőstényítésre” való törekvés. Ezt Folnesics Lajos tűzte ki célul az Alvina című, 1807-ben megjelent regényében. Ebben az események mellett nyelvészeti fejtegetések is találhatók. Újítása abban áll, hogy különböző névszókat -né képzővel lát el, így jelöli a szavak nemiségét: „Őné igen kevesett beszéltt; szerelembéli Irigyvetélkedőné; ifjú Felserdülttnék; hevesenn Kezéhez fogott az Elpirosodónénak; elhúzta amazné kezét.”

Tehát további példával illusztrálva: ha az ő és a valaki a hímnemű alak, a valakiné és az őné a nőnemű. A nyelvújítás korában szerették volna, ha a -né képző a nyelvünkben mint nőnemképző funkcionálna. Kazinczy Ferenc így nyilatkozott erről a kérdésről: „Noha né a névszók után nem egyebet tészen, mint feleséget […], de mivel nincsen nyelvünkben olyatén végszócska, formáló szócska, mely nőstényt jelentene, mint ezt jelentik a Német nyelvben az inn […], azért az okosság azt kívánja, hogy a jóra indult szokást (Folnesics kezdéseként) ne hátráltassuk, hanem segéljük s így engedjük meg, hogy né annyit tévő szócska is légyen, mint a Németeknél az inn s így tágítsunk nyelvünkön.”

Ugorjunk egy nagyot az időben a képtelen szavak időtengelyén! 2008-ban a Google hapaxgyártó („egyszer mondott”, alkalmi szavakat megalkotó) versenyt rendezett, ez volt az első magyar googlewhackblatt nevű játék, amelynek szabályai szerint olyan magyar vagy magyarnak hangzó szót kellett beküldeni, amelyekre az internetes kereső összesen egy találatot hoz ki. Nyilvánvaló, hogy ezek a kifejezések semmilyen kommunikációs szükségletet nem elégítenek ki, nevezhetjük őket fiktív, funkciótlan neologizmusoknak. Azonban anyanyelvünk vitalitását, életképességét mindenképpen igazolják, vagyis azt, hogy a magyar élő, rugalmas nyelv, amelynek elemeiből – elsősorban szóösszetétellel vagy szóképzéssel – bármilyen új szó megalkotható. Az más kérdés, hogy a jelentése már erősen a szövegkörnyezettől függő.

Lássuk a verseny végeredményét! Az első tizenhat helyezett között a következők szerepelnek többek között: ebkő, ebló, ópók, ósas, űrfő. Valóban különlegesek, kicsit meg is kell állni, hogy értelmezzük őket.

Tematikus rendben a következő szavak nyertek még. Biológia, állat- és növényvilág: anyaszú, fellegtánc, őzillatú. Egy költői példamondat: Egy őzillatú hajnalon pillantottam meg először Máriát. A politika köréből a kikorrumpál, az internet világából az elblogolgat és az ökotükör, az otthon, háztartás témaköréből pedig a dinnyekompót, a kabalakalap és a műbőrharisnya az egyedi szókreáció.

Térjünk vissza a nyelvújítás korába, és egyetlen alkalmi szócsoportot nézzünk meg, az állatnevekét! Ezek közül is azokat az elnevezéseket, amelyek két másik állatnévnek az összetételei, nyilván az azokhoz való hasonlóság okán: a bulldog a bikaeb (Szécsi Ferenc szóalkotása), a rozmár a cetló (Bugát Pál), a delfin a disznóhal (Mikes Kelemen), a csíz az egérpinty, az öszvér a lószamár, a láma a tevekecske, a zsiráf a tevepárduc nevet kapta volna a „keresztségben”.

Egyszer kimondott, egyedi szavakat (hapax legomenonokat, stilisztikai neologizmusokat) leginkább a szépírók alkotnak. Ha azt mondom, lángsugarú, akkor bizonyára nagyon sok mindenkinek eszébe jut Petőfi Sándor Szeptember végén című verse:

„Még ifju szivemben a lángsugarú nyár. / S még benne virít az egész kikelet…”

Ha azt mondom, rőzsedalok, akkor pedig Ady Párisban járt az ősz költeménye idéződhet fel: „Ballagtam éppen a Szajna felé / S égtek lelkemben kis rőzse-dalok.” Viszont ha azt mondom, miskájerkalap, az már sokaknak fejtörést okozhat.  Ez Krúdy párnovellájának ‒ A hírlapíró és a halál, valamint az Utolsó szivar az Arabs Szürkénél ‒ első darabjában fordul elő. A miskájerek azok a vándorlegények Krúdy jellemzése alapján, akik az állatokat szokták a nemüktől megfosztani. A kalapjukon kecskeköröm és zergeszakáll fityegett. A szó eredete a nyelvjárási miskárol ige, ez pedig a szlovák miškáriť (’disznót, főleg kocát ivartalanít’) származéka. Ezt képezte még tovább az író, és így lett belőle krúdyzmus. Az internetes kereső segítségével megállapítható, hogy a „miskájer-kalap” csakis ebben a műben fordul elő.

Ne feledjük, hogy a közösségek társadalmi sikerességének nyelvi feltételei is vannak: ha valamely közösség nyelve nem magas teljesítőképességű, akkor a közösség sem lehet versenyképes ‒ legföljebb akkor, ha nyelvet vált.

Egy szó, mint száz, az „egyszer használatos” szavaknak is végtelen a tárháza, és szintén ugyanolyan nagy szerepet tölthetnek be nyelvünkben, mint a leggyakoribbak. Hiszen van, amikor egy szó fontosabb, mint száz.

Nyitókép: Shutterstock/Eric Isselee

#nyelvműhely