Régen, amikor a kenyeret készítették, a nyers tésztából szakítottak le egy darabot, lepényszerűen ellapítva a kemencébe rakták, félig elősütötték, és ami a kamrában található volt (tejföl, sajt, szalonna, hagyma stb.), rárakták, majd együtt készre sütötték. Szegényebb helyeken csak egyszerűen megszórták köménymaggal, kisütötték, majd még melegen fokhagymás zsírral vagy vajjal megkenték. Ezzel elégítették ki a mindig éhes gyereksereget, hisz sokkal előbb kész volt, mint a kenyér. A pompos szó szláv eredetű, a töki jelző pedig Tök település melléknévképzővel: egy ott élő, pompossütéssel fogalkozó család helyeztette szabadalmi oltalom alá a nevet.
A magyar nyelvjárások némiképpen hangtani rendszerükben és főképpen szókincsükben különböznek egymástól, illetve a köznyelvtől, ahogy a fenti példa is bizonyítja. A 19. század végétől az emberek életkörülményeinek megváltozása (pl. az utazás könnyebbé válása, a közoktatás fejlődése) és a tömegkommunikáció terjedése miatt a nyelvjárások egyre inkább visszaszorultak. De nem tűntek el, és úgy vélem, nem is fognak. Ugyanakkor nagyon fontos tudatosítani, hogy a nyelvjárások anyanyelvünket gazdagabbá, színesebbé teszik, és hozzátartoznak Magyarország kulturális sokszínűségéhez. A helyi nyelvjárások ápolása, a kisközösségek hagyományainak megismerése közösségteremtő erejű.
A tájszavakhoz való viszonyulásunk esetében azért kell a toleranciát erősíteni, mert a nyelvjárásban beszélő embert gyakran megmosolyogják. Az ötven pluszos korosztály képviselői közül bizonyára sokan emlékeznek arra a régi reklámra, amelyben egy futballista így szólalt meg: „És az orrodat is tisztíccsa”. Joggal háborodtak fel a sportolók, hiszen ezzel úgy „kerültek képbe”, mintha műveletlenek volnának. Ugyanis a kabarészerzők, újabban pedig a stand up comedysek hangtanilag kutyult paródiáikkal akarva-akaratlanul a nyelvjárási beszédet a vidéki bunkó sztereotip figurájához kapcsolják. Emiatt a primitívség idéződik föl a hallgatóságban, ha később a köznyelv hangtanától erősebben eltérő nyelvjárási beszédet hall. S hiába érvelnek azzal a kabarészerzők, hogy éppen a nyelvjárásban beszélő vidéki emberek nevetnek legnagyobbat ezen a beszédmódon és szereplőn – olcsó és rossz vicc. Az egyetemi hallgatóknak nem győzöm hangsúlyozni, hogy a nagymamát nem „báncsuk”, nem „nyelvműveljük”. Az ő nyelvjárási beszédük a suksüköléssel és a nákolással együtt kifogástalan a saját kommunikációs színterükön: a szomszéddal, a rokonsággal, a boltossal, az orvossal, a patikussal való beszélgetés, magánmegnyilatkozás során. Ha a nagymama olyan pozíciót, állást kívánna betölteni, amelyben elvárják az emberek a köznyelvi beszédformát, bizony el kellene sajátítania a regiszterváltást: a nyelvjárási beszédről a köznyelvire történő átállást. Ez fordítva is megtörténik: például a már említett egyetemi hallgatók hétvégente hazautazva átváltanak otthoni, hazai, saját nyelvjárási beszédmódjukra. Ez a nyelvi otthonosság érzetét biztosítja.
Csodásak a nyelvjárási szavaink. A Tinta Kiadónál megjelent kötet is igazolja, amelynek a címe: Tájszavak, az alcíme: A magyar nyelvjárások atlaszának szavai, szóalakjai. E gyűjtemény újdonsága az, hogy míg a korábban megjelent tájszótárakban a szócikkek élén címszóként egy-egy tájszó áll, amit a tájszó magyarázata és köznyelvi megfelelője követ, addig ebben a könyvben a sorrend fordított, mivel a közszó áll elöl, és azt követi a tájszavak sora. Például a katicabogár 101 nyelvjárási változata olvasható, íme, néhány példa: bodabácsi, bödekati, fűzkacsa, gatyelinkabogár, gincgönc, ilonkabogár, istenbocikája, istenketehénkéje, katalinkabugirka, pápistabogár. Globalizálódó, uniformizálódó világunkban szellemi csemege a Kárpát-medencei magyar nyelv hajdani szókincsbeli sokszínűségére, gazdagságára való rácsodálkozás.
Gyerekkoromban, amikor rossz voltam, bizony azzal ijesztgettek, hogy elvisz a pulyaszedő. Ami a busó Mohácsnak, az a pulyaszedő Panyolának, ugyanis a szabolcs-szatmár-beregi farsang egyik alakja a kócbajúszos, pörge kalapos, zsákos ember. A pulyaszedő a gyermekijesztőkben megjelenő fiktív lény, akivel a tilalmak megszegőit, vagyis a rosszul viselkedő gyerekeket fenyegették.
A pulya igazi északkeleti nyelvjárási szó, a jelentése kisgyermek, gyermek, nemre való tekintet nélkül. Pontosabb meghatározás esetében használatos a lyánypulya vagy a fiúpulya. Íme két példamondatban az Új magyar tájszótárból: „Népes vót a család, mert vót hat puja” (1730); „Mit gondolsz, hászen puja még a’!” (1830). Szólásban is előfordul: „Félre puja, jön a gulya!” Egyébként a vasutasszlengben pulyaszedőnek nevezik az iskolavonatot, tehát azt, amelyik az iskolák rendjéhez igazodik, és amelyen sok gyerek utazik.
Érdekes módon van, aki ezt a nyelvjárási szót megbélyegzőnek tekinti. Az egyik napilap sms-üzeneteinek sorában volt olvasható a következő: „Beszélünk a gyógyszerárról, de az udvarias kiszolgálásról nem. Egy NN patikában nem szokás ránézni a vevőre, és a gyerek korát úgy kell megkérdezni, hogy »Mekkora a pulya?« Gratulálok! És nem is volt fiatal.” Feltételezzük a jobbik esetet. Az eladó nem akarta megsérteni a vevőt, azonban valamelyest meg lehet érteni a patikában vásárlót is. Kérdés, hogy a nyelvjárási pulya szót tekinthetjük-e sértőnek, van-e rosszalló, stilárisan árnyaló mellékjelentése. Az sms írója szerint igen. Szerintem nem, csak nyelvjárási szó.
Dr. Minya Károly
Nyitókép: hétpettyes katicabogár (Coccinella septempunctata). Fotó: Biosphoto via AFP / Michel Rauch
