Egy tárgyilagos szerelmesfilm - NATHALIE MÁSODIK ÉLETE

A saját regényét vászonra adaptáló David Foenkinos és testvére, Stéphane alighanem beneveztek a világ legéletszerűbb filmjeinek versenyére: a Nathalie második életében nincs egy mozdulat, egy reakció, egy érzés, ami ne lenne egészen hétköznapias, érthető és mentes mindennemű rendkívüliségtől. Vagyis egy ilyen mégis van: amikor az őrülten szeretett, de fiatalon elvesztett férjét gyászoló Nathalie (Audrey Tautou) véletlenül megcsókolja az irodájába lépő munkatársát, a kövérkés, kopaszodó, nyáron is mama-kedvence pulóverben járó, svéd Markust (François Damiens). Ez az egy apróság épp elég ahhoz, hogy drámai szituációt adjon az események drámaiságtól mentes, jól megfontolt menetének: Markus ugyanis egyszerre szeret bele a nőbe, és méri fel, hogy esélye sem lehet a vele nem egy ligába tartozó, gyönyörű kollégánál. Innen már csak ? mint minden hasonló romantikus komédiában ? az a kérdés, hogy végül hogyan talál egymásra a béka és a királylány.

A Nathalie második életét Audrey Tautou remek játékán, igazi beleélésén, könnyeden és mégis nagyon átélhetően érzékeltetett hangulatain és érzésein kívül a film pajkos bája emeli ki ? egy kicsivel ? az átlagból. Ez a kedvesség eleinte (a férj haláláig) abból adódik, hogy a két szerelmes tündérvilágban él, egy teljesen ártatlan és gondtalan szerelemben ? pont olyanban, amit ennél három perccel már nem lehetne émelygés nélkül tovább nézni, így viszont kész öröm. Aztán meg abból, hogy Markus és Nathalie milyen esetlenek, ahogyan nem tudják, hogy hogyan közeledjenek egymáshoz, ahogyan félnek a helyzettől ? hogy nagyon emberiek. És franciásan pragmatikusak: emlékezetes jelenetek, ahogy Nathalie egyenesen elmagyarázza az ellenkezőt remélő főnökének, hogy miért nem fog vele soha összejönni, vagy ahogyan később a józan Markus a balhéra való legkisebb hajlandóság nélkül társalog a részegen gyalázkodó főnökkel.

Mindezt pedig megtámogatja a rendezők játékossága: néha kilépnek a realizmusból egy percre (mint amikor Markus a csók után úgy érzi, az utcán minden nő őt akarja), hogy aztán gyorsan vissza is lépjenek, mintha mi sem történt volna. És szimpatikus az öniróniájuk is: megrendeznek egy hiper-romantikus jelenetet a csillagfényes Eiffel-torony lábánál ? amely jelenetben Markus körülnéz, majd közli, hogy nevetséges, hogy ő ilyen helyzetbe keveredett egy ilyen jó nővel, úgyhogy szó szerint elfut a lehetőség elől.

Csak a film vége gejl egy kicsikét: épp a hétköznapiságot, a ?velünk is megeshetne?-érzést dobja sutba egy szépelgő romkom-kliséért. Habár, tulajdonképpen ennyi rózsaszín köd még épp belefér egy másfél órás, tárgyilagos szerelmesfilm után.