Szép íve volt a múzeuméji kirándulásomnak: a színház nosztalgikus tündérországából, kénköves "illatú" divatbemutatóra, végül kolbászsütős, istennyilás népünnepélyre kerültem. Jól tartottak egy jegy áráért, nem panaszkodhatok, széles spektrumát láthattam a múzeumba járási szokásoknak Budán. A Stromfeld Aurél úton még volt parkolóhely, és ülni is lehetett a kertben, anélkül, hogy a közönség egymás nyakára hágott volna. A múzeum lépcsőjén, Szinetár Miklóst, és Kovalik Balázst faggatta Mácsai János zenetörténész. Kicsit erősebb volt a nyugdíjas taps, amikor Szinetár szólalt meg, és fejtette ki nézeteit a zenés színpadi művek megújulásáról. Szerinte nem számít a díszítés (értsd: díszlet), hogy egy portásfülkében játszódik-e a Figaró házassága, tornacipős baritonnal, vagy egy strandon, napozóágyak között a Cosí fan tutte, csak az a lényeg, hogy megszólal-e a mestermű, vagy rejtve marad a mondanivaló. A kedves útitársam szerint Casablanca-i péklegénynek öltözött Kovalikot pedig a fiatalság támogatta sűrű bólogatásokkal, amikor arról beszélt, hogy persze a mű zsenialitásának át kell jönnie, de azért mégsem elhanyagolható a vizualitás, hiszen attól lesz korszerű egy darab, ha ezen a módon is bele van ágyazva a mindennapokba. Tapasztalatai szerint ugyanis egy mai kamasz nem tud mit kezdeni az olyan érzésekkel, amikor például egy fiú szenved attól, ha nem jön a kedvese a megbeszélt időpontra, mert azt szokta meg, hogy kap egy sms-t, hogy kések drágám és akkor mással tölti addig is az idejét, mint a pokoli vágyakozással. Szóval a korszerűsítésnek az a lényege, hogy a kifejezésmódot, a nyelvet is meg kell újítani, amihez ugye a díszlet hozzátartozik. A díszlettervezők valószínűleg nincsenek oda azért, ha díszítésként fogják fel a munkájukat, bár való igaz, hogy a legjobb díszlet is jelentőségét veszti, ha a színpadra állított mű pocsék, vagy a színészek csapnivalóan játszanak.
A Kiscelli Múzeum környékén egyáltalán nem lehet megállni autóval, az utat pedig csókolózó párok állják el. A nők, kevés kivétellel kisestélyiben feszítenek. A helyszín népszerűsége nyilván, egyrészt a fantasztikus belső terű, romos altemplomban rendezett divatbemutatónak köszönhető. Másrészt pedig annak, hogy a Sanoma remittendát oszt ingyen, valamint lehet felnyalábolni illatszermintákat és egy kis űrlap kitöltése után egész flakon hajlakkokat is. Az állandó kiállításért nincs tülekedés, viszont a kertben kivetítőn is látható "fashion show" olyan népszerű, mint a nyilvános kivégzés. Sziráczky Brigitte, Léber Barbara, az Orlando és még nyilván sok más divattervező/cég kollekciói láthatók a sejtelmes fényben, gótikus növényfüzérek között. Azt hiszem, esküvői ruhákat láttam, és az csak piros pont, hogy kevés volt köztük a fehér. Szürreális élmény, azzal együtt, hogy valami olyan égett szag terjeng, mintha a pokolba nyertünk volna bebocsáttatást. Családok vonulnak gyermekekkel, tervezik a további programot, kézen fogva járó élettársak fedezik fel egymás újabb és újabb arcait.
A közösségépítés és a radikális múzeumi eklektika legszebb példája viszont a Millenáris park. Lampionos tó mellett kolbászsütő stand, látványkonyha és söröző. Kicsit odébb egy óriás kivetítő előtt ülve nézik a környékbeliek a holland-orosz meccset, és néha zavartan néznek körül. Nem értik, honnan bújt elő hirtelen ennyi városlakó és miért hangos még mindig a Csodák palotája, ahol az Öveges termemben épp villámokat gerjesztenek laboratóriumi körülmények között. A Teátrumban a Zene Ünnepe zajlik, épp Boban Markovic és népi zenekara megahaknizik, persze nem lehet beférni a koncertre, egymás sarkán állnak az emberek.
