A közelmúltban emlékezhettünk a budapesti kitörésre. Ki így, ki úgy. Évek óta vissza-visszatérő kérdés, hogyan kellene értékelni a végzetes akciót, és a viták során egyre távolabb kerülnek egymástól az álláspontok. A dolog azért riasztó, mert miközben a kitörést mint a becsület napját hősies önfeláldozásként ünneplő, jobbára szélsőséges csoportok nézeteivel a többségi társadalom nem tud azonosulni, a tragédia legavatottabb kutatója, a mélységesen humanista Ungváry Krisztián történész nézeteivel sem lehet maradéktalanul egyetérteni. Lássuk csak, miről beszélt a közelmúltban, amikor a Budavári Önkormányzat által szervezett rendezvényen emlékezett a budavári ostrom áldozataira!
Mielőtt azonban elmesélném, mit mondott és mit nem mondott a kiváló történész, röviden hadd foglaljam össze a kitöréssel kapcsolatos tényeket. December második felében a szovjet hadsereg körülzárta Budapestet, és hamarosan szörnyű városharc bontakozott ki. A történészek és a visszaemlékezők egyaránt a sztálingrádi ütközethez hasonlítják a házról házra zajló küzdelmet. Ötvennapos elkeseredett ellenállás után a védők Hitler kifejezett tilalma ellenére úgy döntöttek, hogy feladják a várost, és megpróbálják a budai hegyeken keresztül elérni a német vonalakat.
Karl Pfeffer-Wildenbruch, a budapesti csapatok parancsnoka rádión a következő üzenetet küldte feletteseinek: „Az ellátmányt feléltük, az utolsó töltény a csőben. A kapituláció vagy a védőrség harc nélküli lemészárlása között lehet választani. Ezért az utolsó harcképes német részekkel, honvédekkel és nyilaskeresztesekkel támadni fogok. II. 11-én a sötétség beálltával kitörök. Szomor és Máriahalom között kérem a felvételt. Kérem az ellenséges erők lekötését minden eszközzel, valamennyi arcvonalon.” Az adás után összetörette a készüléket, hogy az esetleges ellenparancsot ne tudja fogadni, és a vezetése alatt szolgáló többé-kevésbé egészséges 43 900 katonának utasítást adott a kitörésre.
Az elkeseredett vállalkozásban részt vevő német és magyar alakulatoknak a Vártól mintegy harminc-negyven kilométerre található német vonalakig kellett volna eljutniuk. Február 12-én reggelre nagyjából 16 ezer katona jutott ki a város környéki hegyekbe, a német adatok szerint azonban a következő napokban közülük mindössze hétszázan érték el a német állásokat. A többiek elestek vagy szovjet fogságba kerültek. A Vörös Hadsereg 23 ezer foglyot ejtett az ostrom során, de többségük a városban hátramaradtak közül került ki. A kitörésben részt vevő védősereg ötven százaléka tűnt el az akcióban. A magyar katonák egy része talán elrejtőzött, többségük azonban elesett az utolsó budapesti hadművelet során.
Nehéz erről a tragédiáról indulatok nélkül beszélni. A szovjetek által rendezett embervadászat részleteit úgy idézte föl Ungváry Krisztián, hogy mindvégig hangsúlyozta: a kitörés a második világháború hadtörténetének legszörnyűbb fejezetei közé tartozik. Ugyanakkor azt is hangsúlyozta, hogy a tragédia áldozatait nem lehet hősöknek tekinteni. A hősiességhez ugyanis – magyarázta az előadó – értékítélet is kapcsolódik. Márpedig ezek az emberek olyan ügyet védelmeztek, amellyel nem lehet azonosulni.
A kitörésben részt vevő katonák, ha sikerrel jártak volna, és csatlakozni tudnak a visszavonuló német fronthoz, nem az európai kultúrát védték volna, hanem azt a náci diktatúrát, amely haláltáborokat üzemeltetett; azt a nyilas rezsimet, amely a Dunába lőtte a zsidókat. Egyszóval a világtörténelem talán legborzalmasabb hatalmának fennmaradásához járultak volna hozzá – magyarázta Ungváry Krisztián.
Ebben kétségtelenül igaza van. Ám igazsága mellett ott áll egy másik igazság is: nevezetesen az, hogy miközben ezek a katonák egy minden szempontból vállalhatatlan rendszert védelmeztek, egy hasonlóan embertelen támadónak álltak ellen.
És sajnos Ungváry egy szóval sem tett említést arról, hogy ezek az emberek a kommunista rémuralom, a sztálini terror, a Gulag-hálózatot fenntartó gyilkos rezsim térnyerését próbálták megakadályozni. Pedig kétségtelenül igaz ez is.
Ungváry alapos kutatásainak köszönhetően szinte mindent tud a borzalom napjairól. Akiket csak lehet, igyekszik név szerint azonosítani, életrajzokat állít össze, és ezeket jó ízléssel be is mutatja. A Budavári Önkormányzat által szervezett megemlékezésen színészek olvasták föl, mit tudunk az egyes katonákról. A válogatás szempontja nyilvánvalóan az volt, hogy legyen közöttük ilyen is, olyan is, hogy a közönség felfedezhesse a kitörésben részt vevő harcosok sokféleségét. Hallhattunk például tanáremberről, akinek levelezéséből tudhatjuk, hogy nagyon várta már a háború végét, távolságot tartott mindenféle politikától, rendszertől és ideológiától, és igyekezett túlélni a szörnyűségeket. Most valahol a budai hegyekben alussza örök álmát.
A kitörés másik megidézett alakja Wolfgang Flügel Obersturmführer, a 8. SS-lovashadosztály 15. ezredének 4. századából. Ő igazi náci volt. Minden bizonnyal részt vett a keleti front mögött zajló tömeggyilkosságokban. Budapest védelme során magyarokkal is kapcsolatba került. Az I. egyetemi rohamzászlóalj tagja így emlékezett rá vissza: „Kemény katona volt, az engedély nélkül hazatávozó szerencsétlen óbudai sváb SS-fiút példamutatásból főbe lövette.” Aztán a kitörés során idegösszeomlást kapott. Noha csapatával kijutott a városból, a budai hegyekben, a szovjet embervadászok elől menekülve hisztériás roham tört rá. A havon fekve zokogott; azt kiabálta, hogy elege van ebből az őrületből, minden hiábavaló, nem megy tovább egy lépést sem… Később összeszedte magát, és mégis továbbment. Végül azonban megállt, elővette a pisztolyát, és fejbe lőtte magát.
Borzalmas sorsok, megérdemelt és meg nem érdemelt halálok. De arról nem került szó – sem a megemlékezéseken, sem az Ungváry Krisztián által létrehozott Kitörésnapja.hu portálon –, hogy kik álltak a másik oldalon. A szovjet katonák között a sok, hazáját védelmező, derék ember mellett vajon nem voltak tömeggyilkosok? Vajon nem akadt közöttük harcos kommunista, aki falvakat mészárolt le a polgárháború során, aki részt vett az ukrán népirtásban, a lengyelek ellen elkövetett bestialitásokban? Nem akadt olyan, aki elkövette vagy elnézte a német, lengyel, magyar településekre érkező hadsereg kegyetlenkedéseit, nők és gyereklányok megerőszakolását, civilek rabszolgaságba hurcolását, hadifoglyok kivégzését?
Hiába hallgattuk figyelemmel Ungváry Krisztián idei vagy bármelyik korábbi előadását, hiába olvasgatjuk cikkeit, könyveit, hiába böngésszük a kitöréssel foglalkozó honlapját, semmit sem találunk a szovjet rémtettekről.
Pedig ezek nélkül nehéz teljes képet kialakítani azokról a szörnyűséges napokról: ostromról és védelemről, elszántságról és félelemről, kitörésről és embervadászatról, halálról és menekülésről, helytállásról és tragédiáról.
Nyitókép: Szovjet katonák a Nagykörúton, Budapest ostroma alatt, 1945 januárjában. Forrás: MTI/INT
