A várakozás nem volt hiábavaló: a filmben az sem csalódhat, akinek szinte irreálisan magas elvárásai voltak. Wenders az eredetileg tervezett turnéfilm helyett egy Bausch művészetét bemutató dokumentumfilm-táncfilm elegyet forgatott, melynek két, látszólag egymással ellentétes fele a lehető legharmonikusabban olvad egymásba, s erről nem kis részben a filmrendező sajátos dokumentarista nyelve tehet. Meglepő módon a (már csak egykori) társulatvezetőjük módszereiről, filozófiájáról és személyiségéről valló táncosok nem beszélnek a vásznon, hanem azt teszik, amihez a legjobban értenek: testükkel fejezik ki érzéseiket. Azaz csak az arcuk látszik, amely a gondolatokkal ugyan összhangban mozog, de a hang csak narrációként társul a képekhez, a ?beszélő fejek? technikát úgyszólván ?néma fejekre? cserélve le. A film mindemellett pályázhatna a ?világ legszűkszavúbb dokumentumfilmje?-címre is: a táncosoknak fejenként mindössze egy-két mondata hangzik el ? amelyeket Wenders remek érzékkel válogatott össze, hogy ebből a kevésből jobban kirajzolódjon Pina Bausch alakja, mint akármennyi fecsegésből. (A táncosok egybehangzó véleménye alapján úgy tűnik, a film így pont olyan, mint annak címszereplője volt, aki mindig csak a lényeget mondta ki, nagyon röviden, mégis pontosan és tökéletesen világosan.)
Ami viszont igazán egyedivé és kiemelkedővé teszi a filmet, az a tánc megjelenítése, amelyhez Wenders nem csak a szó szoros értelmében, de metaforikusan is egy új dimenziót adott. Erre érdemes, erre kell használni a 3D-t: ahol a mozgás, a fizikai kiterjedés és annak változása a lényeg, s azon múlik minden ? csakis így van esély arra, hogy személyes élmény nélkül is vissza lehessen adni egy táncelőadást. (Wenders játszik is a látvány valóságosságának illúziójával: a színházteremben felvett részekben a képkockák legkevésbé ?mélyen? lévő részén a wuppertali közönség első néhány sora látszik, mintegy meghosszabbítva a most épp budapesti mozi széksorait, afféle hidat képezve egyenesen a film nézőterére.)
A rendező pedig kihasznál minden lehetőséget, amit a technika biztosít. Képes a nézőt mintegy a színpadra vinni, hogy olyan részeit mutassa meg az előadásnak, amelyre ?élőben? nincs lehetőség ? s míg erre minden kamera lehetőséget adna, ilyen technikával (a mélység miatt) összehasonlíthatatlanul inkább élethű az érzés, mint két dimenzióban. Képes szubjektív kameraállást használni, azaz az egyik táncos szemszögéből mutatni az eseményeket, korábban elképzelhetetlenül személyessé téve az élményt. Képes arcra közelíteni, ezzel olyan többlettartalmat adva a koreográfiához, amelyet már az első sorból sem feltétlenül lehetséges élvezni. Képes különböző beállításokból felvenni a táncot, ezzel kulcsot adva az adott jelenet értelmezéséhez, terelgetve a nézői figyelmet. Emellett él azzal a film nyújtotta lehetőséggel is, hogy a tánc leléphet a színpadról, s így a táncosok a kisváros különböző terein ? a híres függővasúton, gyártelep előtt vagy az erdőben ? adják elő egy-két szereplős etűdjeiket, amelyek a szokatlan, különleges környezettől merőben új kontextusba kerülnek. Mindezzel együtt az élményt nem lehet rosszabbnak nevezni, mint a valós előadásét; mindkettő másért, de mindkettő fantasztikus.
És akkor Wenders mesteri filmkomponálási készsége, technikai zsenialitása mellett a nyilvánvalóról: az esztétikumról, maguknak a koreográfiáknak a szépségéről még nem is esett szó. Pedig tulajdonképpen a mindezidáig sorolt, lenyűgöző mozaikdarabok nem szolgálnak mást, mint hogy együtt megteremtsék Pina Bausch világklasszis táncelőadásai közel tökéletes élvezetének feltételeit. S ahogy az összes többit, Wendersnek ezt a végső vállalást is sikerül hiba nélkül teljesítenie.
