Amikor Bodoni Zsolt honlapján utánanéztem, mikor és hol vannak kiállításai, láttam, hogy az utóbbi másfél évtizedben csupán háromszor volt önálló tárlata a magyar fővárosban. Ennyiszer New York és Los Angeles közönsége is láthatta, de többször volt önálló kiállítása Dubaiban és Londonban is, valamint Milánóban és Brüsszelben is bemutatkozhatott. Munkáit az Art in America és a The New York Times ismertette, 2009-ben a nemzetközi Flash Art Magazine szakértői a 100 legjobb feltörekvő művész között említik őt is.

– Külföldön él? – kérdeztem.

– Ha Nagyvárad neked is külföld, akkor igen – nevetett a barátom.

Betonszürke, az otthon színe

Bevallom, ha nincs, aki odavezessen, sosem találtam volna meg Bodoni Zsolt otthonát. Az utca és a házszám egyszerű, de onnan még nem egyértelmű, hogy jó helyre érkezett a látogató. A gyanakvásomat a csaholó házőrző oszlatja el: a testtartásán látszik, eldöntötte, nem fog megenni, inkább csak jelzi a háziaknak, hogy vendég jött, engem meg vidám ugrabugrával köszönt. Ő Bodza, de a ház ura olykor Gyurkának szólítja, és szemmel láthatóan ez nem sérti a kutya öntudatát. Olyan, mintha régi ismerősökhöz toppannék be vasárnapi ebédre: Tünde, a festő felesége azonnal asztalhoz ültet, és úgy beszélgetünk, mintha mindent tudhatnánk egymásról. 

Látják, hogy csodálkozva nézek körül, és Tünde már mondja is, hogy Zsolt ötlete volt, hogy indusztriális stílusú legyen a házuk. Eddig csak fotókon láttam hasonlót, sosem gondoltam volna, hogy ennyire otthonos tud lenni ez a befejezetlenséget sugalló miliő – persze sok lelemény, jó ízléssel összeválogatott apró szépség és praktikus megoldás kell ahhoz, hogy ilyen kellemes legyen. Óhatatlanul eszembe jutnak a festményekről ismerős, betonszürke csarnokok, lepusztult szalonok, melyek ridegségükkel ennek a térnek tökéletes ellentétei.

Az emeleten van a műterem. Azt remélem, végre a valóságban is láthatom azokat a festményeket, melyek korábban akkora hatással voltak rám, de az itt látható műveken már nyoma sincs annak a sötét tónusú, baljós világnak, amely egy birodalom romjait idézte, és a néző azt érezte, bármerre lépünk, egykori fenyegető hatalmak szilánkos zúzaléka csikorog a talpunk alatt. Most hússzínű alakok, világos tónusok, élénk színek mutatnak meg valami egészen más valóságréteget.

Janus-arcú festmények

A most készülő képeket végignézve az egyik legizgalmasabb kortárs kísérlet szemtanúja lehetek. 

– Elkezdett nagyon zavarni ez a sötét, kelet-európai hangulat, a saját képi világom is. Több fényt – ezt éreztem, mint Goethe. De bármit festettem, valahogy túl sötét volt, ezért eldugtam a fekete festékeimet – mondja Bodoni Zsolt, miközben az oldalt letámasztott vásznak között válogat, majd a kiválasztott képet felakasztja a szemközti falra, és kábelt csatlakoztat a földön lévő hosszabbítóba. – Most többrétegű képeken dolgozom. Ezeknek a festményeknek van egy nappali arca, amit most látsz, de ha besötétítek, majd felkapcsolom a kép hátoldalára szerelt ledvilágítást: nézd!

Döbbenetes váltás: meglátom a fiatal lány méhében a gyermekét, a madonna-parafrázis szelíd tekintete helyett egy koponya mered rám, egy másik képen lólábak tűnnek elő. Bad opening (Rossz nyitás) – ez a lólábas sorozat címe. A Christina stoned cím pedig egy lefordíthatatlan szójáték, mely akkor működik igazán, amikor a kép éjszakai, átvilágított arcán feltűnik Medusa, akinek látványától kővé válnak az élők.

Bodoni Zsolt: Ultrahygienie (2021)

– Én nem vagyok trendkövető. A klasszikus festészeti hagyományok szerint dolgozom most is, csak ez a mögöttes világítás új, ezt még nem láttam eddig, hogy más ilyen módon használná. Leírhatatlan, milyen hatással volt rám a látvány, amikor először felkapcsoltam a vászon mögötti fényt. Ez teljesen beszippant. Új típusú vásznakat kerestem, folyamatosan ezt próbálgatom, hogyan működik. Milyen rétegekkel, milyen megvilágítással, milyen kompozícióval. Úgy érzem, minden, amit eddig tudtam, mehet a kukába. Egy új út nyílt előttem, és mintha újra kellene tanulnom járni. Nem gondoltam volna, hogy ez a lázas összpontosítás, ez a lendület újra megadatik nekem – mondja a negyvenhét éves művész.  

Bodoni Zsolt, úgy tűnik, valóban első abban, hogy teljes értékű műveket mutat meg a festmény minden rétegében. Esetében ez nem csupán technikai kísérlet, hanem gondolati síkon is épp ilyen összetett módon építi fel ezeket a képeket. Ráadásul úgy, hogy teljesen új formában viszi tovább mindazt, amivel korábban is foglalkozott. Új kifejezésmódot talált arra, hogy a tömeg és az egyén viszonyáról, a manipulációról és a kultúránk építőköveit jelentő mítoszokról hitelesen szóljon.

– Azon gondolkodom, hogy olyan dolgokat fessek meg, amit amúgy nem tolnék direkt módon a néző arcába, de ha ő vállalja, hogy megnézi, ha kíváncsi rá akkor is, ha durva vagy felháborító dolgot lát, akkor kapcsolja fel ő a fényt, és ott lesz, hogy mit néz valójában.

Például egyre inkább beszűkül az, amiről beszélni lehet a nyilvánosság előtt. Az ilyen többrétegű festmény a felszín alatti elfojtásokat is láthatóvá tehetné – de csak azok számára, akik hajlandók meglátni ezeket, akik kíváncsiak arra is, ami a megmutatható mögött van. Vagy az álhírek működése, térnyerése szintén olyan probléma, amelyről csak így tudnék beszélni, és a néző döntené el, mennyit akar látni ebből – jegyzi meg Bodoni Zsolt, mikor arra terelődik a szó, hogyan képzeli el ezeknek a képeknek az ideális kiállítási módját.

Bodoni Zsolt: In bloom (2012)
„Ahol én vagyok, az egy fikció”

De kicsoda Bodoni Zsolt, és hogy kerül a Partiumba?

Itt, Élesden született 1975-ben. Az édesapja marosvásárhelyi születésű pedagógus volt, aki Élesden angolt tanított, az édesanyja orvos. Évtizedekkel ezelőtt az élesdi biológia tanárnő rajzszakkört szervezett, és mivel semmi más nem volt, amit egy itt élő kiskamasz csinálhatott volna, Bodoni Zsolt és a bátyja is járt a rajzszakkörre. A fivére, akinek állítólag jobb kézügyessége volt, nem rajongott ezért különösebben, ő viszont nyolcadik osztály végén, mint mondja, csak rajzolni és kézilabdázni szeretett. Utóbbinál nagy előny volt, hogy balkezes. A marosvásárhelyi művészeti iskolába felvételizett, és a tanév idejére a nagyszülőkhöz költözött, onnan járt középiskolába. 

Grafika szakon tanult, később Budapesten a Képzőművészeti Egyetemen is ebből diplomázott. De időközben belátta, hogy nem bírja a technikai kötöttségeket, holott a grafikának megvannak a több száz éve működő szigorú szabályai. 

– Kitiltottak az egyetem összes grafikai műhelyéből. Az egyikben tönkretettem a rézkarcprés filcét, viszont azzal a munkával megnyertem a miskolci grafikai biennálé egyik díját. A litográfiai műhelyből azért tiltottak ki, mert nem vizeztem be a köveket – egyetlen kő is egy vagyon –, és beszívta az olajos festéket, de egy igen újszerű nyomatot készítettem. A szitaműhelyben is mondtam, hogy van egy ötletem, egy mosópisztollyal rajzolnék, de mielőtt hozzáfoghattam volna, mondták, hogy tűnjek el – idézi fel nevetve. – A grafikusi pályámat így befejeztem, de közben folyamatosan festettem. Tudtam, hogy engem valójában ez érdekel. 

2000-ben diplomázott. Az útkereső évek alatt megtapasztalta, térségünkben mennyire nehéz hitelesen tájékozódni kortárs képzőművészeti kérdésekben. 2006-ban elment a bázeli képzőművészeti vásárra. Azóta is meggyőződése, hogy a nagy vásárok hűen tükrözik, hol tart a világ kortárs képzőművészete. Ott szembesült azzal, melyek a legfrissebb, legerősebb, legaktuálisabb válaszok a kortárs jelenségekre. 

– Azonnal beláttam: ha értetlenül állok az előtt, hogy egyik vagy másik alkotás hogyan kerül oda, akkor az én készülékemben van a hiba. Elkezdtem ilyen szempontból utánajárni a szereplőknek. Ki kicsoda, mivel foglalkozott eddig, mi foglalkoztatja most. Egyik vagy másik galéria milyen szempontok szerint válogat, a kurátorok mit találnak izgalmasnak, kik ennek a piacnak a szereplői, milyen erők mozgatják ezt az egész rendszert. Nem volt ebben semmi különösebb stratégia, csupán arra törekedtem, hogy megértsem, amit látok. Nagyon izgalmas világ nyílt meg előttem, amelynek azóta is a hatása alatt vagyok, azóta is folyamatosan figyelem.

A hazaköltözésnek nem szakmai okai voltak, hanem emberi érvek szóltak mellette.

– Arra ébredtünk, hogy egy barátunk sem maradt. Ahogy gyerekünk lett, mindenki eltűnt a közelünkből – akinek nem volt gyereke, azért, akinek volt, az meg azzal volt elfoglalva. Akkoriban olyan életszerűtlen közegben éltünk, hogy a legegyszerűbb baráti találkozást is úgy kellett szervezni, hogy bejelentettük, jövő hónap kilencedikén meglátogatunk. Semmi spontaneitás, mindenki csupa görcs, ez nem nekünk való.

Épp hazalátogattunk szilveszterkor, Bori már totyogó volt, a húga még pocakban, és a bátyámhoz benéztünk Hegyközpályiba. Az a kép fogadott, hogy kisgyerekes családok buliznak, spriccol az anyatej, kisbabák alszanak a billiárdasztal alatt, a szüleik táncolnak, a nagytesók masíroznak le-fel a lépcsőn, és játszanak.

Tünde mondta, hogy ha így is lehet élni, költözzünk ide – idézi fel. – Ő délvidéki, ismeri jól, milyen a kisebbségi lét, de ott helyben eldöntötte, hogy jöjjünk ide. És úgy vágott ebbe bele, hogy akkor még egy szót sem beszélt románul. Ő mozgóképpel, multimédiával, vizuális neveléssel foglalkozik, most a Partiumi Keresztény Egyetemen tanít. Nekem meg jó itt eltűnni, ideális ez a hely a festésre. A pandémia előtt évi három-négyszer megfordultam Londonban, Bázelben, Kölnben, Milánóban művészeti vásárokon és biennálékon, innen is követni tudtam, mi történik a nemzetközi színtéren.

Bodoni Zsolt olyan ember, aki közösséget tud teremteni. Ő a vezetője az 1997-ben alapított élesdi művésztelepnek. A pofátlanul alulról szerveződő közösség – ahogy ő említi – úgy indult, hogy másodéves egyetemisták voltak, amikor helyszínt kerestek a közös alkotáshoz. Bodoni Zsolt édesapja ajánlotta, hogy jöjjenek Élesdre, akkor a helyi iskola osztálytermeiben dolgozhattak. Minden évben jó rögtönzőképesség kell ahhoz, hogy egy hónapig itt lehessen a csapat. Jelentős infrastrukturális fejlesztésre van szükség, de ez a művésztelep ennek ellenére igen komolyan veendő, ma már megkerülhetetlen, ha a kortárs magyar képzőművészet alkotóiról szólunk.

– Tudtommal több ilyen művésztelep nincs, hogy ugyanaz az embercsoport, a kemény mag huszonhat éve jár össze dolgozni – jegyzi meg a vezető. – Egy szabály van: nem beszélünk politikáról. És működik. Egy hónapig itt úgy élünk, ahogy érdemes. Intenzív alkotás van, folyamatos beszélgetés, egy másik élet. 

Hogy lehet, hogy Bodoni Zsoltról idegen nyelveken gyakrabban írnak, mint magyarul?

– A művészetben is olyan a státusom, mint a Földön. Nekem nincs országom, olyan, aki a magáénak érez. Egy baleseti helyszínen élek: volt itt múlt és lesz jövő. Ami nem feltétlenül kecsegtet sok jóval, egy teljes átmenetiség. Annyira a határon vagyok, hogy erdélyinek sem számítok, hiszen a Partiumban élek. Nyilván vannak barátaim Magyarországon meg Romániában is, de úgy érzem, nem tartozom sehova. És ugyanígy senki nem gondol engem az övének. Valószínűleg nem én leszek a nagy magyar festő, mint ahogy nem én leszek a nagy romániai festő sem. Ahol én vagyok, az egy fikció. Amikor Nyugaton elkezdtek kiállítani, mindig döbbenten kérdezték: neked otthon nincs galériásod? Nekem nincs olyan, hogy otthon – mondtam ilyenkor. 

A teljes cikk a Magyar Kultúra magazin 2022/5. számában olvasható.

Fotók: Magyar Kultúra/Kurucz Árpád