Mese, modern mese, egyáltalán nem is mese, a kiadó szerint pszeudomese – sokan birkóznak Berta Ádám Szöszmösz, a tündéregér című könyvének műfaji meghatározásával. Egy ajánlóban azt írják róla, hogy ez Berta Ádám első gyerekkönyve. Na, ennek utánajárok: mit is tartok a kezemben?
Küllemre, formára mesekönyv, mégpedig igényes kiállítású darab a Cser Kiadó gondozásában. Borítója kemény, még gyakorlatlanabb kezecskék is könnyen lapozhatják, mert a lapok kellően vastagok. A betűtípus egyszerű, sallangmentes, a betűméret és az ahhoz arányított sorközök pedig könnyen olvashatóvá teszik a könyvet. Már a borító fehér háttere is azt sugallja, hogy valami makulátlanul tisztával fogunk találkozni, ha belevágunk a kalandba.
Agócs Írisz munkái, az illusztrációk bátrak, mégis visszafogottak. Sok gyerekkönyv harsány, csiricsáré, túlhajszolt képi világához képest milyen jólesik ez a korlátozott színhasználat! Olvasás után először az ötlik az eszembe: a látvány és a szöveg kettős játékát úgy találom inspirálónak, hogy közben azt gondolom róla, képes lehet megnyugtatni az ingerfeldolgozási érzékenységgel született olvasókat. (Bizony, kedves könyvkiadók, ideje a szuperérzékeny gyerekekre is odafigyelnetek.)
Akkor hát mesekönyv? Nos, aki királyfikra vagy vándorló szegénylegényekre, útelágazásokra és kerekerdőkre, akadályokra és csodás segítőkre, fele királyságra meg mitikus lényekre vágyik – az meg is kapja őket, ám egyáltalán nem a hagyományos formában. Út van, vándorlás van, úgy is mondhatnám: ez az elbűvölő alkotás egyszerre road movie és pikareszk regény. És persze mese, igenis mese – a szó legnemesebb értelmében. Mese mindenkinek, kicsiknek és nagyoknak. Azoknak, akik előtt ott áll az út, azoknak is, akik éppen jobbra-balra tévelyegnek rajta, de azoknak is, akik lassan az út végéhez közelednek, és visszatekintenek számot vetni. Fantázia, kitaláció, fikció, ugyanakkor megtörtént eset, napló, úti beszámoló. És ezzel még nincs vége a paradoxonok sorának, amelyekkel Berta Ádám történetének igazságát próbálom megragadni.
– Egyébként én is oda igyekszem – folytatta a tündéregér.
– Messze van? – kérdezte a süni.
– Kicsit messze – bólogatott Szöszmösz. – De ismerek egy levágást, arrafelé rövidebb.
– Mégis mennyi idő alatt érnénk oda?
– Ha együtt megyünk, szerintem nagyjából egy hét alatt. Bár igazság szerint én repülni szoktam.
– Miért akarsz odamenni, Szöszmösz – kérdezte Lapos Tüske –, te is a mohavirág miatt?
– Á, nem… nekem ott laknak az enyéim. De ez bonyolult. Ha akarod, útközben elmesélem.
– De még nem is mondtam, hogy veled tartok – vetette közbe a süni.
– Az igaz. Na és velem tartasz?
– Talán igen, estére eldöntöm. Attól még mehetünk együtt egy darabon – bólogatott Lapos Tüske.
A Szöszmösz, a tündéregér úgy tanít, hogy nem didaktikus, úgy informál, hogy nem oktat ki. Úgy nevel, hogy nem nyomaszt. Ráadásul a mesék már jól ismert, de soha elégszer el nem ismételhető tanulságain túl – például hogy barátságokat kötni, egymást támogatni érdemes, és hogy ettől élhető az élet – olyasfajta témákat is beemel a világába, amik könnyen részei lehetnek az olvasó gyerekek és felnőttek mindennapi valóságának. Ételallergia, szigorú étrend, bullying (kortárs zaklatása iskolai vagy más közösségekben), klímatudatosság és a fogyasztói társadalom magának ásott csapdája, valamint a lényeggel szembeni csalóka látszat. Ki tudna ezekről úgy mesélni, hogy ne halálosan fenyegető sötét árnyakként jelenjenek meg, vagy hogy ne iskolapadban érezzük magunkat, ahol szánkba rágják a leckét? Megnyugtatom a kedves olvasókat: Berta Ádám tud.
– Nocsak, egy kékike – károgta az egyik gúnyosan.
– Egy kis tündibündi – vágta rá egy másik.
Körözni kezdtek Szöszmöszék fölött, és rondán meregették a szemüket.
– Ne törődj velük – suttogta Szöszmösz a süninek. – Denevérek.
Kezébe fogta Lapos Tüske tappancsát, és a bozót felé vonszolta barátját.
– Miért kellett meglépni? – kérdezte Lapos Tüske, miután már sikerült odébbállniuk, és újra nyugodtan bandukoltak nyugat felé.
Vagyis a süni bandukolt, a tündéregér pedig a feje fölött csapkodva tempózott.
– Engem folyton szekálnak a denevérek – ismerte be Szöszmösz felhős képpel. – Most még aránylag olcsón megúsztuk. Van, hogy túszul is ejtenek.
Lapos Tüske szörnyülködve képzelte el, milyen rossz lehet, ha valakit egy falka denevér ejt túszul, és ráadásul még össze se tud gömbölyödni, hogy a tüskéivel távol tartsa a tolakodó bandát.
– Hűha, Szöszmösz – mondta, de aztán látta, hogy a barátja már gondtalanul vitorlázik, és épp elkap egy pihét a levegőben, úgyhogy ő is kiverte a fejéből a gúnyosan sziszegő denevéreket.
Korábban megjelent regényeiből, novelláiból már ismerhetik az olvasók a szerző nyelvét, sőt úgy is fogalmazhatok: nyelvi leleményét. Stílusát ezúttal mesekönyvhöz igazította, ám ez szerencsére korántsem jelenti azt, hogy ne engedne teret a játékosságnak, a nyelvi humornak.
Egy pap volt, és miközben bámulták, tétovázás nélkül közeledett feléjük. Szöszmösz nem szólt előre, hogy meg akarja viccelni, csak gyorsan odalibbent – Lapos Tüske ereiben meghűlt a vér, dermedten nézte –, és amilyen fürge tündéregér volt, máris bebújt a magas papi személy reverendája alá. Közben fejhangon sipítozta:
– Ez az ember ölt! Ez az ember ölt! Ez az ember ölt! Ez az ember ölt!
– Mit ölt? Mit ölt? Mit ölt? Mit ölt? – kérdezett vissza Lapos Tüske ugyanilyen fejhangon, miután magához tért a döbbenettől.
– Reverandát ölt! – vágta ki Szöszmösz diadalmasan, és kimászott, illetve a röhögéstől jobbára inkább csak kigurult a papi személy szoknyája alól.
A tündéregér és a süni kalandjának végét természetesen nem árulom el. Nemcsak azért, mert nem illik, hanem mert ezt a könyvet igazán nem lehet elszpojlerezni. A sztori kereken zárul, ugyanakkor kellően lényegi része marad homályban – mondom én, hogy a paradoxonoknak Berta esetében se vége, se hossza – ahhoz, hogy az olvasók izgatottan várják a folytatást. Bízzunk benne, hogy a szerző, az illusztrátor és a Cser Kiadó már dolgozik az ügyön.
Nyitókép: Agócs Írisz illusztrációja Berta Ádám Szöszmösz, a tündéregér című könyvéből
