Milyen reményekkel, vágyakkal érkeztél Nyíregyházára nyolc és fél éve? És most hezitálok, hogy merjem-e úgy folytatni a mondatot, hogy a miskolci csalódás vagy kudarc után.
Merjed. Miskolc tényleg nagy kudarc volt, akkora, hogy az is fölmerült bennem, befejezem, és komolyan elgondolkodtam, milyen más pályán lehet az egyetemen tanultakat fölhasználni. A volt osztályfőnököm, Novák Eszter szólt, hogy ide keresnek embert, legyek szíves jelentkezni, örvendezzek, és jöjjek szépen Nyíregyházára. Én pedig jöttem. Remények és vágyak nélkül, rettegéssel tele, hogy kiderül, teljességgel pályaalkalmatlan vagyok vagy a pálya alkalmatlan rám. De az első próbafolyamat, az Énekes madáré megnyugtatott. Nem feltétlenül a magam tehetségét illetően, hanem abban, hogy úgy, olyan légkörben is lehet dolgozni, üldögélve kis kupacban a színpadon a rendezővel, Koltai M. Gáborral, nyugodtan fejtegetve a Tamási-darabot.
És akkor bedobtam, hogy abból a tyúkból legyen Móka torán a leves, amit az elején az előadásban Gondos Esztert és Reginát, a két vénleányt játszó Széles Zita és Szabó Márta tépkedett. Ez volt életem első igazi színházi ötlete, és iszonyatosan büszke voltam magamra, hogy a rendező megvette. Madarat lehetett volna fogatni velem.
Énekes madarat. Elnézést…
Semmi baj, jogos. Bár azt nem mondhatom, hogy azonnal görcs nélkül ment minden. Például képtelen voltam dühös lenni, egyszerűen nem engedtem meg magamnak, annak ellenére sem, hogy alapvetően impulzív a személyiségem. Amolyan elfojtás-királylányként folyamatosan meggyőztem magam arról, hogy az én dühöm nem lehet jogos. Ettől estem kétségbe. Meg attól, hogy hova tűnt belőlem az a 17 éves lány, aki csak a dolgok szép oldalát látja, és ennek minden sebezhetőségével és szépségével és veszélyeivel együtt él. Az egyik este ültem a büfében magamba zuhanva, Eszter meglátott, meghallgatott, hazazavart, otthon pedig valami átszakadt bennem. Másnap már könnyebb volt. Azt hiszem, abban a próbafolyamatban váltam színésszé.
Azóta meg is nyugodtál?
Azt nem mondanám, mert kételyeim azért akadnak még. Illetve nem is kételyek ezek. Inkább úgy fogalmazok, hogy ha egy olyan emberrel találkozom, akire felnézek, már kevesebbszer teszem fel azokat a kérdéseket, hogy elég vagyok-e vagy épp ellenkezőleg, nem vagyok-e túl sok. Új rendezővel vagy kollégával szemben az alapállásom a kíváncsiság. Ha viszont valaki nem szolgál rá a bizalmamra, pusztító tudok lenni, de általában először magamat kérdőjelezem meg, és a hibáimat továbbra is nehezen bocsátom meg magamnak.
Ezek az éles helyzetekre, az előadásokra is igazak?
Ideális esetben ezek akkorra elmúlnak. De nincs ebben semmi különös, nemcsak én ülök folyamatosan ezen a hullámvasúton. Tanítok gyerekeket, ezeket a küzdelmeimet velük is megosztom, és azt hiszem, olyankor megnyugszanak, hogy nincsenek egyedül az elsőre megoldhatatlannak tűnő helyzetekben. Egy színész irgalmatlanul nagyot kockáztat azzal, hogy magát teszi ki az embereknek, és mindig kiteszi magát annak, hogy tessen nekik. Minden egyes próbán, minden egyes előadáson, és ez nagyon rossz. Ennél már csak az a rosszabb, amikor nem teszi ki magát semminek és senkinek. Szokták mondani, hogy két baja van a színésznek: az, ha játszik és az, ha nem.
Ha a színész életéből hiányzik ez az ideális eset, miért vonzó mégis neked a pálya?
Az adrenalinfüggőségem ebben a játékban kap igazán teret. Kockáztatok: tessék, ez vagyok, kell? Hasznos? Jó? Értékes? Igaz? Ez egészen addig magas rizikójú tevékenység, míg valóban elérem, hogy „az én vezérem belülről vezéreljen”. Addig, míg bizonytalan pillanataimban hajlamos vagyok bedőlni mások rólam alkotott képének, előfordulhat, hogy valóságnak fogadom el azt. Ez szenvedéshez vezet. És itt nem a nekem fontos kollégák visszajelzéseire gondolok, azokat én magam kérem, hogy fejlődjek.
Szokták azt is mondani, hogy a színészet maga a terápia. Optimális esetben a szereppel mindent kidolgozhatok magamból, mert nekem minden egyes próbafolyamatban az a szándékom, hogy a karaktert eljátsszam, az ő útját megfejlődjem. Ha ugyanott vannak elakadásaink az életben, kénytelen vagyok dolgozni a saját személyiségemen, hogy a munka ne traumatizáljon újra, viszont hitelesen tudjam megmutatni, hogy a szerep mit él át. Átélni, megmutatni, elengedni. Ha nem találom hozzá a kulcsot, akkor persze magamban keresem a hibát, és ez egy nagyon sebezhető állapot. Ilyenkor kell egy rendező, aki bízik bennem, megvárja, hogy elkészüljek a szereppel, közben bátorít, érdeklődik és inspirál, és egy biztonságos közeg, ami a társulat. Volt már irgalmatlanul nehéz próbafolyamatom, amit azért tudtam végigcsinálni, mert a kollégákba bele tudtam kapaszkodni. Úgy működött, mint egy védőháló vagy mint egy lélekvitamin, csak hogy fokozzam a képzavart.
Mikor érezted azt, hogy megérkeztél, minden rendben van és lesz?
Az Énekes madárnál volt egy megérkezésféle, de igazán a Funny Girlnél éreztem azt, hogy jó helyen vagyok, a társulat mindenen átsegít. A Chicago Velma Kellyjét korábban megkaptam háromszor, de először itt játszhattam el. Az is egy fontos, megérkezős pillanat volt, hogy addig énekeltem magamnak az All That Jazzt, amíg végre másoknak is megmutathattam. És sok-sok olyan munkát szeretnék, mint a Carmen volt Sediánszky Nórával, pedig abban az előadásban a legsötétebb oldalamat mutattam meg. Valószínűleg nem véletlen, hogy egy napon van az Anita- és Kármen-névnap. Rettenetesen kemény próbafolyamat volt, de valahogy mindent megoldottunk. Nóri annyira hitt és bízott bennem, annyira inspirált, hogy fel sem merült bennem, hogy nem leszünk kész.
Maradjunk még az adrenalinfröccsös biztonságos közegnél. Milyen a te rendeződ, aki ezt megteremti?
Az én rendezőm rettenetesen szenvedélyes, végtelenül érdeklődik az emberek viselt dolgai iránt, és ebből kifolyólag előítéletektől mentes. A színházcsinálás ügye vezérli, és nem a hatalmi pozíció. Ha idősebb, akkor legyen bölcs, ha fiatalabb, akkor legyen pofátlan süvölvény. Olyan, aki mellett ott akarok ülni akkor is, ha épp nem vagyok kiírva a napi próbára, mert azt akarom, hogy az élet- és szakmai tapasztalata, a sztorijai, a lelkesedése, a víziója átcsöpögjön belém. Ilyen volt Mohácsi Jánossal dolgozni. Széles műveltségű, és imádom, ha lenyűgöznek. Novák Eszter mondta mindig, hogy gondolkodni érzéki élmény, és igaza van! Az intellektus szexi! Idén ebből a szempontból tényleg izgalmas találkozásaim voltak Keresztes Attilával, Czukor Balázzsal, most épp Szikszai Rémusszal. Olyan, akiben élet van. Mert fontos a színház, de nem a legfontosabb dolog a világon.
Így indultál a színművészetis felvételire?
Nem, akkor én meghaltam volna a színház nélkül. Mondják, az lesz színész, akiből nem lehet semmi más. Azt hiszem, hogy belőlem lehetne más, de ma már nem akarok, most már ez nekem nagyon tetszik, és ezt akarom csinálni. Igaz, hogy ehhez az is kellett, hogy ne függjek annyira érzelmileg a színészettől, hogy találjak más dolgokat is. Csinálom a Ringatót egészen kicsi gyerekeknek és a szüleiknek, van a karantén alatt elkezdett közösségi termelői-vásárlói csoport, és ezek mellett van a színház, ahol esténként mehet az energiacsere a nézők meg énközöttem, és a végén mind frissebbek leszünk. Szétkatarzáljuk magunkat, már persze ha van ilyen szó, de talán úgy egyszerűbb, hogy megtisztogatjuk egymást. Amikor nem tudod kijátszani azt, amennyit beleraktál, akkor deficitbe kerülsz. Az egyáltalán nem jó érzés, de azzal, ami a színházon túl van, vissza tudom ezt is tölteni.
Ezt lehet tanítani, vagy erre mindenkinek magának kell rájönnie?
Nem lenne baj, ha erre felkészítenének az egyetemen. Az egy dolog, hogy valaki tehetséges. Ez kétségkívül lépéselőnyt jelent kezdetben, de az, hogy valaki mentálisan mennyire strapabíró, nem feltétlenül derül ki. Az én ideális egyetememen van pszichológus, akihez járnak a diákok, és az sem árt, ha utána is, amolyan karbantartó jelleggel, megmarad a terápia. Elég hosszú ideje járok pszichológushoz. Azzal fenyegettem meg az első alkalommal, hogy ha bármi baja lesz a színészetemnek, engem többet nem lát. Aztán Adyt idéztem neki, aki azt mondta valakinek, hogy maga ne kezelje az én neurózisaimat, én a neurózisaimból élek. Nagyon komolyan vett, ez volt az egyik jó pont, ami miatt maradtam, a másik pedig az, hogy nem ijedt meg tőlem. Szerintem életem legjobb befektetése volt, és még mindig tart.
Nyilván rengeteget tanul az ember magáról egy terápiában, és a helyére kerül egy csomó minden. De ha csak egyetlen dolgot emelhetnél ki, a legfontosabbat, mi lenne az?
Talán a valós önbizalom. Emlékszem egy nagyon régi interjúmra, ahol ugyanerről beszéltem, csak egészen más perspektívából. Akkor még csak vágytam arra, hogy egyszer legyen nekem ilyenem. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsenek kételyeim, paráim, csak míg korábban nem tudatosítottam magamban, ha valami nagy tettet hajtottam végre, és nem dicsértem meg magamat miatta, most már elismerem a saját teljesítményemet.
És a nyíregyházi nézők mit ismernek el?
Mi az ő színészeik vagyunk, és ez nagyon jó érzés. Van, aki elégedett, van, aki elégedetlen, de az a csodálatos, hogy ezt mindkettőt közlik, akár a piacon, akár egy Facebook-üzenetben. Vannak, nevezzük úgy, hogy rajongók, akiket effektív érzékelek egy-egy előadáson. Tudom, hogy az ő életüket jobbá tesszük, különben nem jönnének állandóan. Megváltozott a színház marketingje, az előadásplakátokon a mi arcunk látható, és ez is segíti a kötődést. Azt veszem észre, hogy hálásak és hűségesek a nézőink, és jönnek, amennyire a helyzet engedi. Még mindig meg kell értük küzdeni kőkeményen, de tudják, hogy mindent megteszünk értük ózonnal, alkoholos fertőtlenítővel meg amivel lehet.
Közönség nélkül nem megy, közönség nélkül egyszerűen nem érdemes színházat csinálni. Volt, hogy nagyon küzdöttem egy szereppel, nem tudtam elég erősen képviselni az ő igazát, mert engem nagyon sebzett az adott helyzet. Aztán bejöttek a nézők, éreztem, hogy együttéreznek velem, és én is megerősödtem. Egyedül ez nem megy, akkor van színház, ha valaki játszik, és van, aki nézi.
Most mit néznek?
Elsősorban a felhőtlen szórakozásra van igény, ami természetes is a kialakult helyzetben. Az egyik Kurázsi mama alatt, már a háború kitörése után, érezhetően egész másként szólaltak meg a mondatok. Volt kollégám, aki azt mondta, pont ezért inkább eltartja magától a szerepet, nem megy nagyon mélyre. Aztán egy másik alkalommal, amikor meg diákok jöttek, az egész fekete humora is elkezdett működni, mert ők úgy adták ki a feszültséget magukból, hogy mertek röhögni.
Visszaugranék még a valós önismeretre, ami, úgy tűnik, már megvan. Milyen új utakat nyit meg számodra?
Egy jó ügy mellé szeretnék állni. Nemrégiben diagnosztizáltak nálam egy autoimmun betegséget, ennek következtében újra kellett tanulnom, mit ehetek, mit nem. Ezt a diétát szeretném dokumentálni úgy, hogy a Nyíregyházi kosár termelői alapanyagait használom fel a főzéshez. A fotók készen vannak, már csak le kellene ülni, hogy a szöveget is megírjam. A színházban pedig… Töprengek egy előadáson. Nem önálló esten, hanem egy monodrámán, de zenével, és még az sem elképzelhetetlen, hogy a zenét én írom. Hogy ez egy eredeti, új darab legyen, egy klasszikus vagy egy átdolgozás, egy létező ember élete vagy teljes fikció, még nem tudom. De a rendezőt már felkértem hozzá!
Nyitókép: Kosik Anita az Énekes madár című előadásban. Fotó: Karádi Zsolt
