Egy korábbi interjúban elmondta: komplexitása miatt esett a választása Kafkára. Ezen összetettség egyik eleme, az identitáskeresés nemcsak Kafka, hanem a főszereplő számára is fontos kérdés. Mennyiben volt szándékos ez a párhuzam?

A regény első fejezete, a meghökkentő történet, miszerint az író?egyetemi oktató főhőshöz beállító máramarosszigeti haszid Auschwitzban találkozott Kafkával, elbeszélésként született. Ebből bomlott ki a regény ötlete. A párhuzam számomra világos volt attól a pillanattól fogva, ahogy a főhős nyomozni kezd. Számára nem egészen, többek között ezért kell nyomoznia.

 

Az, hogy a főszereplő író neve egyszer sem jelenik meg a regényben, szintén az identitáskeresésével magyarázható?

A hiányzó név a hiányzó identitásra utal, ezzel is utalva némileg Kafka töredékes nevű főszereplőire.

 

Kafka ?újjászületéséhez? nagymértékben hozzájárult Freud. Hogyan jött az ötlet, hogy a neves pszichoanalitikus személyét beemelje a regénybe?

Szerettem volna Kafkát megajándékozni még húsz évvel. A sztreptomicint csak évtizedekkel később fedezték fel. Minthogy Kafka gégetuberkulózisa nemcsak kora egyik fertőző betegsége, hanem lélektani állapotának nyelési és légzési problémákkal járó, szomatikus kifejeződése is volt, megkockáztattam, hogy a nyilvánvaló pszichoszomatikus okokat szerelme és barátja könyörgésére hajlandó Freud doktorral kezeltetni. És persze volt egy önző szempontom. Össze akartam hozni ezt a két zsenit: a 20. század egyik legismertebb szorongóját és gyógyítóját. A valóságban Kafka egyébként nem tartotta sokra a pszichoanalízist, ahogy Freud is elutasította művészek terápiáját. Azt hiszem, mindketten tartottak a hatástól.

 

Többször előkerül a regényben ? főleg Tamás, a kolléga?barát reagál úgy ?, hogy ?marhaság? a feltételezés, miszerint Kafka nem halt meg 1924-ben, de ?regénytémának jó lesz?. Miért tartotta fontosnak, hogy több alkalommal is elhangozzon a műben ?a regénynek azért jó lesz? kijelentés?

A racionális, könnyed és némileg cinikus Tamás, a Los Angelesben élő történész barát éles ellenpontja az elbeszélő írónak, filosznak, akit némileg megszállottá tesz a Kafkával kapcsolatban hallott történet, vagy legalábbis hagyja magát sodortatni általa. Tamás tudós, a tények és az empirikusan igazolható összefüggések embere. A regénybeli írót azonban részint személyesen érinti Kafka fiktív története, menekülése, metamorfózisa, részint öntudatlanul valóban témát talál, amit barátja hamarabb észlel, mint ő maga, aki talán nem is akarja szétválasztani a tényszerű valóságot és a regénybelit, inkább belefeledkezik vagy belemenekül. A ?regénynek azért jó lesz? kijelentés a mai, nagyon is materiális világnak a fikcióval kapcsolatos, olykor lekezelő mentalitását hivatott jelezni, szemben az írói világképpel, melynek centrumában a fikció áll.

szantotgabor1
Fotó: Dobó László

 

A műben több nő is mondja a főszereplőnek, hogy bárhol, akár Oxfordban vagy Tel-Avivban is írhat, melyre főhősünk folyton azt válaszolja: miként tehetné, hiszen a nyelve a magyar földhöz köti. Áldás vagy átok ez a kötelék a főhős szempontjából? Mert bár Izraelben, gondolhatjuk, otthon érzi magát, többször van utalás a könyvben arra: talán mégsem.

Nem vagyok nyelvfetisiszta. A nyelv munkaeszközünk, tárgyunk. Nagy nyelvek írói szerencsésebbek. Ráadásul a nyelv kultúrafüggő. Magyarul írni zsidó élményanyagról kultúránk állapotát, tabuit, traumáiból fakadó befelé fordulását, közönyét tekintve nehezebb. Nagy jobboldali médiumokban, a vészkorszak emlékezetén túl, szó sem esik például kortárs zsidó témájú könyvekről, élményekről, az én műveimről sem. Emellett, a bulvárosodás piaci nyomása következtében, sok nagy példányszámú lap, nézettebb vagy hallgatottabb médium elsekélyesedik, a kultúra defenzívába szorul. Forráshiányos, kis ország vagyunk, sorsokat befolyásoló szűk klikkekkel, kétséges kánonokkal, köldöknéző kultúrával. Áldás ez? A Kafka macskái tudatos hivatkozásait, az utalást a főhős által olvasott Philip Roth-, Cynthia Ozick-, David Grossman-művekre, melyek mind íróéletrajzok fiktív átiratai, akárcsak a Kafka macskái, valószínűleg kevesen értették. Nem szólva az Auschwitzban talált csigolyacsontról, amit a főhős egész Európán át hurcol Izraelig, hogy eltemesse az Olajfák hegyén a zsidó temetőben, majd visszahoz Pestre. A gesztusban ott a történelmi múlt lezárásának, a mitikus idő visszaállításának szándéka és a szabadulás képtelensége. A nyakcsigolyacsont, a luz egyébként a zsidó hagyomány szerint megsemmisíthetetlen, és a messiás eljövetele idején ennél fogva épül vissza a test. Persze ez az ismeret nem várható el senkitől. Az viszont feltűnhetne a figyelmes olvasónak, hogy a magyarországi vészkorszak emlékezetére is reflektáló regény, mely a hetvenedik évfordulóra jelent meg, 44 fejezetből áll. Attól tartok, angolul vagy németül inkább otthon lehetnének a műveim. Zsidónak lenni Európában sem életbiztosítás az iszlamofasizmus miatt, de a nagy nyelvek és a multikulturális társadalmak befogadóbbak a zsidó élményanyagra, mint a vészkorszak mellett más traumákkal, mai nyomorral is terhelt kelet-európai nyilvánosság. Másrészt viszont az európai zsidó hontalanság írója Izraelben sem lehet igazán otthon. Az egyedüli hazatérés, ahogy a regényben is áll, csak az idő kerekének visszaforgatása lehetne.

 

Főhősünk életében hangsúlyos szerepet kap a ?vállaljon-e gyereket vagy sem? dilemma. Miért érzi kiemelkedően fontosnak ezt a kérdést?

A könyvben arról beszél a főhős egy ponton, hogy a vészkorszak tapasztalataival Európában gyermeket nemzeni zsidóként felelőtlenség. Nemcsak a múlt árnya nyomasztó, hanem a jelen is, hogy esetleg ma nem tudná megvédeni gyermekét az antiszemitizmus új hullámával szemben.

 

A Kafka-szálat igen hirtelen, a Jeruzsálemben élő Rachelnek néhány mondatban elmesélve zárta le. Mi ennek az oka?

Több is van. Az elbeszélő képzeletben vagy éppen jegyzetelve, regénybeli regényt írva követi Kafka szökését, átváltozását, életét a ?20-as, ?30-as, ?40-es évek Berlinében. Kafka auschwitzi halálát azonban szándékosan nem ábrázoltam. Számomra Auschwitz közvetlen esztétikai ábrázolása nem vállalható, mert ma már, annyi ábrázolás után trivializál, bizonyos értelemben pornográf voyeuri igényt elégít ki, még ha tudom is, hogy van, akinek lelki kényszere a végső stádium megjelenítése. Dokumentumokból sok mindent tudunk a tömeghalálról, az odáig vezető elszemélytelenítő mechanizmusról, mely az individuumot még életében megfosztotta mindattól, ami az egyén méltóságát, integritását jelenti, és ezzel megkönnyítette gyilkosai számára, hogy végezzenek vele. Művek százai ábrázolják ezt az utat, könyvek, dokumentum- és játékfilmek sokaságát ismerjük e tárgyban. Azt feltételezem, hogy regényem olvasói számára is ismert mindez. Az elbeszélő és szerelme számára, akik másodgenerációsok, túlélők utódai, akik sokszor, túl sokszor hallották e történeteket, feltétlenül az. A csend néha többet mond. Nem kell az elbeszélőnek részleteznie az Auschwitzban bekövetkező véget, Rachel így is pontosan érti. Túltelítődtek, legszívesebben menekülnének az élménytől. Mivel ezt nem tehetik, időről időre mégis újramondják a gyerekkorukban hallott, később olvasott, látott történeteket. Egy bizonyos pontig. Ott azonban inkább elhallgatnak. A másodgenerációsok saját traumája egyrészt a vészkorszak emlékezetével túlterhelt gyerekkor, a túlélésre nevelésük során átélt szülői távolságtartás, másrészt az ezzel ellentmondó, túlzott aggódás. Rachel tudatosabban beszél a rá is átháruló családi élményekről, pszichológus lévén, az elbeszélő nehezebben. Beszél, hiszen végre van valaki, akinek képes beszélni mindarról, amiről addig csak írt, ugyanakkor e közvetlenség, kafkai módon, riasztja is.

kafkamacskai

 

Nem éreztem megnyugtatónak a regény befejezését, ugyanis bizonytalanságban hagyott abban a tekintetben: Rachel vajon miért hívta fel főhősünket skype-on, mit akarhatott neki mondani a világ másik végéről. Mennyire volt tudatos, hogy a könyvben végig érezhető feszültség ? tudniillik mi lesz a főhős sorsa, hol találja meg önmagát ? a befejezés után se szűnjön meg?

Az elbeszélő elmenekül a beteljesedő szerelem elől, és elmenekül Izraelből, ahová vágyott. Rachelben, sértettsége ellenére, inkább megvan a képesség a boldogságra. Nyitott befejezést akartam, ahogy nincs megnyugtató lezárása kapcsolatuknak sem. A férfi vágyik a hazatérésre, de íróként csak a hontalanság teremtette hiányérzetben, állapota újra- és újraírásában találhat időleges nyugalmat. Ahogy megfogalmazza magának, akár egy vakond, mely ugyan vágyik a fényre, de csak földalatti járataiban lehet otthon.

 

A regény címe Kafka macskái ? feltehetően nem azért, mert Kafka különösen szerette ezeket az állatokat.

A tel-avivi Spinoza utcában, Max Brod hajdani titkárnője egyik lányának lakásában sajtóbeszámolók szerint több tucat macska is él. Vannak, akik úgy vélik, a 20.000 oldalra rúgó Brod?Kafka-kézirathagyaték egy része ma is ebben a lakásban lappanghat. A regény végkifejletében, egy betörés kapcsán, ebbe a lakásba pillanthat be az olvasó. Ezért a cím.

 

Mennyi a történet valóságtartalma ? tekintve például, hogy ön is járt a Spinoza utcában?

A regény bizonyos helyszínein jártam, más helyszíneken nem. Térképek, fotók, dokumentumok, baráti navigációk segítettek. Az elbeszélő dilemmái közül akad, amelyet magam is osztok, de ettől a regény története, karakterei még kitaláltak.

 

Tarján Tamás irodalomkritikus azt írja a műről: ?a Rachel-szerelem felé tartó út sokkal jobban leköti a figyelmet, mint a Kafka-szakirodalom felmondásától sem mentes másik?. Mit gondol erről?

Olvasói beállítottságtól is függ, ki melyik szálat tartja figyelemfelkeltőbbnek vagy magához közelebb állónak. Számomra a kettő elválaszthatatlan, összefonódnak, több helyen utalnak oda-vissza egymásra. Kafka 1924 és ?44 közötti, általam kitalált, fiktív életéről mindenesetre aligha írt a szakirodalom? Másrészt a magyar kafkológia roppant szegényes. Ahol regényem a nyugati biográfiákra támaszkodik, ott olyan információkat közöl, amelyek újak a magyar kultúrában, és változtatnak a korábbi, sematikus Kafka-képen.

szantotgabor2
Fotó: Móricz Simon

 

Számtalanszor elhangzik a regényben: főszereplőnk az utolsó magyarországi zsidó író. Mit jelent ez pontosan: zsidó író az, aki zsidóként ír, aki a zsidósággal mint témával foglalkozik vagy komplexen a kettőt? Illetve íróként mit gondol: eleget foglalkoznak ezzel a magyar irodalomban?

Az utolsó, aki így nevezi magát, vagy talán az első ? így áll a szövegben, némi iróniával. A zsidóság mint téma, felmerül másoknál is, de gyakran szűk spektrumban. A zsidó legtöbbször áldozat, túlélő, a múlt része, relikvia. Én főként a vészkorszak utáni, sőt a kortárs európai, közép-európai zsidó létállapotot, dilemmákat ábrázolom regényeimben, elbeszéléseimben, sok hangon, sokféle zsidó figurát jelenítve meg. A zsidó író definíciójaként pedig el tudom fogadni mindkét állítását.

 

Nemrég írt egy rövid novellát, melyben azért utasítják el a főhős író művét, mert annak fő témája már megint a zsidóság. Tavaly nagyon sok minden szólt erről a holokauszt 70. évfordulóján. Úgy érzi, hogy az embereknek már ?elegük van? ebből a témából?

Egyszerre túl sok, de túl kevés érdemi szó esik vészkorszakról, zsidóságról. Sok az önismétlő, politikai, publicisztikus sematizmus, mantraként ismételgetett közhely a múltról vagy pedagógiai okokból elismételt erkölcsi alapvetés. Kell néhány évtized, hogy az oktatás révén a vészkorszak tényei és etikai következtetései beivódjanak a kultúrába, ha nem lesz szélsőjobboldali fordulat. Ha lesz, akkor e tudást elenyésztik, sok egyéb értékünkkel együtt, és a zsidók nagy része innen is emigrálni fog. De talán érdemesebb volna e helyett kíváncsibban szemügyre venni az euro-atlanti kultúra zsidó forrásait, ami mélyebben beivódott a nyugati világba, ahol nem volt négy évtizednyi kommunista vallásellenesség és erőszakos asszimiláció.

 

A minap rendeztek egy, az emlékévhez kapcsolódó konferenciát, amelyen szó esett arról, hogy nem úgy kellett volna emlékeznünk, ahogy tettük ? gondolok itt a botrányokra a Sorsok Házával vagy a megszállási emlékművel kapcsolatban. Mint érintett, és mint aki sokat foglalkozik a zsidósággal műveiben is, mit gondol: hogyan kellett volna emlékeznünk?

Megkésve, de az elmúlt években meglódult Magyarországon a szembenézés folyamata. Egyszerre érdemi kezdeményezésekkel, történelemhamisítási kísérletekkel, vitákkal. Egy év egy ilyen folyamatban csupán epizód.

Alapvető tanulság talán az lehet: előbb kell vitatkozni, ha kell, évekig, mint a berlini emlékművön, és csak utána kőbe vésni az emlékezet objektumait, nem fordítva, különben nagyobb a kár, mint a haszon. És hogy aktuálpolitikai csaták, identitáspolitikai küzdelmek eszközévé tenni a történelmet helytelen. A múltfeldolgozás fájdalommal, felelősségvállalással jár.

 

Kint járt a 27. Jeruzsálemi Nemzeti Könyvvásáron, ahol a magyar standon az ön könyve, a Kafka macskái is megtalálható volt. Mennyire érdeklődtek az ottaniak a könyve iránt ? főként azért, mert olyan kérdéseket vet fel, amelyek nem országspecifikusak?

Sokan voltak a bemutatón, jól fogyott a könyv. A Kafka macskái többrétegű mű. Kérdései, dilemmái bárki számára érdekesek lehetnek, noha kétségtelen, hogy nem mindenki ugyanazt az aspektusát érzi magához közelállónak.

 

Min dolgozik jelenleg, milyen tervei vannak a közeljövőre nézve?

Ezekben a hónapokban jelenik meg folyóiratokban Transz című elbeszélésem három részben. Egy magában női identitást felfedező fiatalemberről szól, aki ráadásul felavatás előtt álló rabbi. Nemrég fejeztem be egy forgatókönyvet Hazatérés című novellámból, amit a Magyar Nemzeti Filmalap hosszú fejlesztési folyamat végén elfogadott. Most zajlik a gyártás-előkészítési pályázat elbírálása, bizakodunk. Talán egy új elbeszéléskötet lesz a következő könyvem, amelyben a film alapjául szolgáló novella és a másik említett írás is szerepel majd. Dolgozom emellett egy kisregényen, amely, fogalmazzunk úgy, anti-utópia.