A Szóló három hangra című két felvonásos mű megtekintése után a fenti mondatot valahogy így pontosítanám: "koreográfiája gyakorlatilag elejétől végéig kiszámítható, tartalom szájbarágva, az a bizonyos feszültség - na jó, legyen - egyenletes (lehet feszültség egyenletesen adagolt?...), más szóval egyhangú, és nem humor, hanem viccelődés, amit a színpadon néha látunk"
Három, a maga idejében méltán nagyon híres dalénekes mélyérzelmű dalait hallgattuk két teljes órán át, felváltva ugyan, tehát a muzsika - ha a koreográfia nem is - mindenképpen szolgált dinamikai sokszínűséggel. Jacques Brel, Vlagyimir Viszockij és Karel Kryl valóban nagyok voltak: 30-40 évvel ezelőtt a közép-európai értelmiség egy jó részének stimulust vagy vigaszt jelentettek. (Szellemes fogás: az előadás előtt a hangfelvételt, amely mobiltelefonjaink kikapcsolására és a fotózás mellőzésére figyelmeztet minket, franciául, oroszul és csehül játsszák be...)
Az a nagy-nagy lélek, a - némi alkohollal súlyosbított - depresszió, vagy csak "sima" melankólia, ami hármuk repertoárjából más-más hangnemben ugyan, de árad: egyben óriási csapda is egy koreográfusnak.
Petr Zuska, aki többszörösen bejárta a világot, mielőtt a vezető cseh balett-társulat igazgatója lett, nem teljesen esett bele a csapdába, csak félig. Beleesett az érzelmesség, melodramatikus gesztusok csapdájába, beleesett a letátogás" (mindközönségesen: playbackelés) főbenjáró hibájába, beleesett a daltartalom mimetikus ábrázolásába nem egy esetben.
Megtartotta viszont személyes koreográfiai nyelvét, legyen bármilyen hangvételű az adott dal történése; (erény ez? itt mindenesetre azért volt az, mert legalább kicsi távolságtartást eredményezett a dal-sztoriktól), majdnem megállta azt is, hogy ne használjon szájbarágós kellékeket és díszletet (kivétel a repülőtér-imitáció), viszont nyitott, semleges térben merjen táncoltatni: egyes daloknál épp a geometrikus térhasználat mentette meg a konkrét "eljátszástól".
A három énekes alakjából, személyiségéből egyetlen főszereplő hivatott itt egy koncentrátumot nyújtani. Nem igazán érthető ez a koncepció, mert nyilván található közös pont e három óriás pályáján, alapvetően azonban eltérő alkatok, eltérő társadalmi körülmények között, eltérő célok mentén töltötték be eltérő sorsukat.
A belga Brelnél a szép szövegmondás - néha csaknem énekbeszéd - tiszta érzelmessége hat, Viszockijnál érdes-karcos, ironikus hangvétele, Krylnek lírai, mély tónusai. Szép, érzelmes hangdíszletként szolgálnak így, egymás után betolva a koreográfus kombinációinak sorozata alá. A szólista Jacques-Vlagyimir-Karel mellé egy női alak járul sorskísérő figuraként: az örök múzsa, az örök szerelem, az örök szenvedés, az örök vigasz, s maga a halál. Rendre összetalálkoznak a darab során, amelynek első felvonásában a társulat gyakorlatilag kizárólag tánckarként szolgáltat kíséretet, a másodikban már több párnak jut egyéni megmutatkozási lehetőség.
A mozgás végig valahol Mats Ek, Jirí Kylian (remek európai trendek) jótékony ihletését hordozza magán, sűrűn felváltva a nagy orosz iskola balettelemeivel, amelyeket a társulat fiataljai még talán kissé darabosan kötnek össze. Ezek alatt a tetszetős, minden egyes zenei poént mozgáspoénnal illusztráló kombinációk alatt ugyanakkor akár más muzsika is szólhatna: a metrum a lényege ennek a zeneiségnek. A dalok tartalma egyáltalán nem jelenik meg a mozdulatminőségben, megjelenik viszont néha (de miért csak ott, ahol?) annak konkrét lemutogatása ("je t'aime": kéz a szívről a megszólított felé például), a grimaszolás és a már említett tátogás.
Mit is tudunk meg hát a mű alapanyagát szolgáltató énekesekről? A darabból azt, hogy éreztek, szerettek, magányosak voltak, kétségbeestek, ittak is, valamint, hogy dalaikra jólesően, áradóan és lendülettel lehet táncolni. Érzelmes, közép-európai lelkünknek állandó igénye a dráma: itt van abból is bőven, mégpedig látványos süllyedőből föl- és leereszkedéssel misztifikálva.
Ami pedig a humort illeti - jaj... Bizony az itt nincs. Viszockij keserűen sírva-vigadós remekeire vigyorogva kellemkedő, letűnt idők revüit idéző betéteket látunk. A közönségnek viszont nagyon tetszik. Nem is baj, mert szépen, látványosan megdolgozott érte az amúgy nem egyenletesen csiszolt technikájú, de rendkívül szimpatikus prágai együttes, amely a fesztivál "Vendégünk Csehország" sorozatának meghívottjaként táncol két estén át Budapesten.
