 |
Az Amadinda együttes kerek jubileuma májusban lesz, alakuló koncertjét azonban ugyanúgy a Zeneakadémián tartotta, mint most ezt a kicsit előre hozott, Tavaszi fesztiválos születésnapit. Azóta mintha még szűkebb és melegebb lenne a terem, mint akkoriban volt, de ez csalóka nosztalgia csupán, mindössze elkényelmesedtünk a multiplexekben meg a MÜPÁ-ban, no meg a mi fejünk felett is eltelt negyed század. Az Amadindán azonban nem fog az idő. Az alapító négy tagból csak egyetlen változott, a csapat nagy szerencséjére Holló Aurél lépett Sárkány Zsolt helyére, a vezető Rácz Zoltán, valamint Bojtos Károly és Váczi Zoltán mellé. De más változás nem érződik. Ugyanolyan hévvel és energiával, lendülettel és összpontosítással játszanak, mint évekkel, évtizedekkel ezelőtt. Aki egyetlen Amadinda-koncertet látott, mindet látta, és ezt a szó legjobb értelmében mondom. A profizmus ma nyilván még meggyőzőbb, mint az alakulás pillanatában, de ezt talán csak ők maguk hallják, külső hallgató nem érzi. Műsoruk hosszú, mint mindig. Rácz Zoltán bevezető szavaiban arról panaszkodott, milyen nehéz kétszer 45-50 percben átfogni mindent, majd adtak egy három órás koncertet, amit egy percre sem lehetett unni. A műsor is olyan, mint sokszor: a gyökerektől, a tradicionális afrikai zenétől a XX. század nagy klasszikusain és a zenekar két tagjának, Hollónak és Váczinak darabjain át a ragtime-ig terjed, és változatlanul magával ragadó ennek a zenének, az ütős muzsikának, az ősi ritmusoknak a mindent elsöprő ereje is. A zene sokféle, korszakokon átívelő sokszínűsége hol elvarázsolja, hol megríkatja, hol felkavarja a hallgatót, de ennyire zsigerig talán sosem hatol, mint amikor a ritmus veszi át az uralmat, amikor az amadinda szól, azaz a névadó afrikai hangszer, vagy a dobok.
Ez az egyik titka az Amadinda fergeteges sikerének. Nem lehet ellenállni ezeknek a zenéknek, sokszor nem is zenéknek, csak az időnek, a fadarabokon, kerékpárküllőkön, sörös dobozokon, súlyzóval pörgő babákon, meglengetett porszívócsöveken, gongokon, vibrafonokon, fatörzseken kopogó, recsegő, kocogó, cirpelő, dörömbölő időnek, tempónak, lüktetésnek, ritmusnak, mert mélyről és messziről visszhangzik bennünk ez az idő, ezek a ritmusok. És nem lehet ellenállni annak a szenvedélynek, amivel megszólaltatja mindezt a négy muzsikus hol a hangerő csúcsán tombolva, hol leheletfinom sóhajig tompulva, hol karatésan ordítva, máskor a leglágyabban simogatva. Ez a titok másik fele. És ismerős az is, hogy vendégekkel ünnepelnek, tanítványaikkal és pályatársaikkal, Kocsis Zoltánnal és Presser Gáborral, Szemző Tiborral meg Márta Istvánnal, akinek az ezen az estén is előadott Babaházi történet című darabját az Amadinda ismertette és szerettette meg az egész világgal. Ez egyike annak a több mint negyven műnek, amit az elmúlt 25 évben nekik írtak, és amelyeket bizonyára több tucat követ még. Hogy az együttes meddig bírja, csak erőlétén múlik. A fizikai erőnek és a koncentrálásnak egyaránt hatalmas szerep jut náluk, amihez csak ráadás a magabiztos muzikalitás. Fergeteges élmény minden Amadinda-koncert. Aki egyet látott, mindet látta. De olyan jó, hogy újra meg újra látni akarja az ember, hallgatni, velük dobolni. Ilyenkor mindig elhatározom: ha újjá születek, ütős leszek. Amadindás, ha lehet.
