Egymás zsebében

Szövényi-Lux Balázs első kétnyelvű filmje a romantikus mozi sok zsánerelemére épít, de akkor sem ijed meg, ha szembekerül azokkal. A hagyományba ágyazódás és az elszakadás elegyének eredménye az év egyik legizgalmasabb, alacsony költségvetésű filmje.

Sasha (Hannah Saxby) és Boldizsár (Bergendi Barnabás) egy felejthetetlen nyár után úgy döntenek, összeházasodnak. Maguk is tudják, hogy az igazi elköteleződésre még nem állnak készen, de a távkapcsolattal járó problémák, a vízum, a zöld kártya és a ritka találkozások erősebb érvnek bizonyulnak. A terv egy hiányzó dokumentum miatt meghiúsul, Sashának így vissza kell utaznia Amerikába. A fiataloknak 24 órájuk marad, mielőtt újra elválnának.

Nem sok mindenre elég ennyi idő. Egy kapcsolat újratervezésére biztos nem, érdemesebb hát a jelenben megélni a kínálkozó pillanatokat. A főszereplőknek ez az elszakadást megelőző néhány óráig nem igazán sikerül: a múlt és a jövő kiszorítja az „itt és mostot”. A kimondott és ki nem mondott kérdések – mi lesz a házassággal? ki költözzön hova? opció egyáltalán, hogy az egyik fél egész életét hátrahagyja a másikért? – nemcsak a szereplőkre, de az egész filmre rátelepszenek.

A bizonytalanságból fakadó feszültség tapintható az elsősorban dialógusközpontú filmben, a párbeszédek azonban gyakran egyoldalúak. A problémákat, ha az egyik fél tematizálja is őket, a történet kétharmadáig nem sikerül teljes egészében megragadni. Mintha nem lenne közös nyelv, a szereplők nem tudnak eredményesen kommunikálni egymással. A megértés akadályozottsága rávilágít a valódi kérdésre, ami minden más kételynek az eredője. Van átjárás a különböző kultúrák között? A mozi kihagyott ziccere, hogy nem járja részletesen körül ezt az izgalmas és a globalizáció korában rendkívül aktuális kérdést. Csupán egy-egy elejtett megjegyzésre szorítkozik Sasha szabadelvűségével és feminista érdeklődésével, valamint Boldizsár konzervatív, keresztény neveltetésével kapcsolatban. Az alkotás mentségére szolgál, hogy a kulturális különbségek teljes kibontásához szükség lett volna a női főszereplő családjának felléptetésére (Boldizsár esetében ez a szüleinél töltött családi ebéd és a nagymamával való találkozás formájában megtörténik), esetleg lakóhelyének bemutatására is, ami nemcsak a játékidőt nyújtotta volna el, de a városfilmes hangulatot is agyonnyomta volna, ha a Budapest utcáin játszódó jeleneteket felhigítják az amerikai helyszínek.

A kételyekkel terhelt jövő mellett a film másik fontos idődimenziója a múlt, ami elsősorban fényképek formájában jelenik meg. A cselekményt újra és újra megszakítják a pár nyaráról tudósító fotók, videók és Instagram-storyk. Az emlékezés ily módon játékba hozott aktusa a boldog és önfeledt pillanatok felidézésével hathat megtartó erőként, viszont ezzel egyidejűleg a múltba utalja a kapcsolatot. A Boldizsár lakásában található rengeteg fénykép (számtalan beállítás direkt módon hangsúlyozza, már-már a néző „arcába tolja” ezeket) ugyanezt a kettősséget hordozza: megmutatja, hogy ezért a szerelemért érdemes lenne az országhatárokkal és a kulturális különbségekkel dacolni, de az a valami, amiért megéri küzdeni, a múltba fagyott, kimerevített időpillanatok összességeként jelentkezik. Az, hogy Boldizsár képeket ajándékoz Sashának az utazás előtt, és ahogy a lány szinte búcsúajándékként hagy a fiúnál könyveket és ruhákat, hogy bőröndjét felvihesse a repülőre, az utóbbi negatívabb, de bizonyos értelemben reálisabb irány felé tolja el az értelmezést.

Az emlékezés múltja és a bizonytalan jövő kiszorítja ugyan a jelent, de az utazásig fennmaradó órákat jelző feliratok fájdalmasan emlékeztetnek a szoros értelemben vett cselekmény idejének múlására. Ez a filmet nyolc részre osztó fejezetcímekkel együtt olyan mikroegységekre osztja az alkotást, ami zavaró tud lenni az alig másfél órás mozi esetében, a feszültség fokozásának eszközeként azonban indokolható és működőképes megoldás.

Szót kell ejteni a címről is; ez Sasha álmára utal, amelyben ő és Boldizsár az első emberpárként, Ádámként és Évaként ismerkedik meg és szeret egymásba. A bibliai mitikus időben eltűnnek a nyelvi és kulturális különbségek, így a fiatalok szabadon együtt lehetnek. Az álom többször visszatér egy-egy snitt erejéig, és – lévén színes – lírai felvételei új árnyalattal gazdagítják az egyébként fekete-fehér stilizációjú képi világot.

Nemcsak a vizuális sík költői. Hasonló minőséget tölt be a zene (a filmben Sibylle Baier, George Gershwin és Kodály Zoltán szerzeményei csendülnek fel), ahogy a pár beszélgetése Boldizsár nagymamájával (Drahota Andrea) is. Igaz, a didaxis határát súrolja, ahogy Juli mama a pillanat megragadásáról és a szerelem szépségéről beszél, mégis hatásos a jelenet, főleg a nagymama által felolvasott (a befogadást irányító kódokkal teli) idézet miatt. „Én tudom, hogy te Nyár, te is a tekergő múlandóság szökőfényeit keresed. És én hiába kutatok utánad behavazott végtelen mezőkön, nem vagy hó alatt, csűrben, istállóban álmodó lovak patái közt nem bujdokolsz. Forró teáscsészém árnyékában hiába leslek, nem lapulsz, te mindig eltűnsz az őszi csillagokkal. Sohase viszel magaddal, sohase viszel magaddal. Engem évről évre, nyárról nyárra gondosan itt felejtesz, pedig elférnék az egyik zsebedben.”

Szövényi-Lux Balázs filmjében sok az első. És valószínűleg az utolsó is, habár a zárlat nyitva hagyja a kérdést, mi lesz a szerelmesekkel. Az első kettő az apró hibáival együtt okos, gondolatébresztő és mindenekelőtt nagyon szép film. Nem arról szól, hogyan találkozik és szereti meg egymást két ember, hanem arról, hogyan lehet és kéne elköszönni. Egy kicsit azért bízunk abban, hogy a befejezett, de véget nem ért történet a játékidő után pozitívan folytatódik, és a két fiatal el fog férni egymás zsebében.

Szövényi-Lux Balázzsal itt beszélgettünk.

https://kultura.hu/penteki-kulturrandi-szovenyi-lux-balazs-rendezo-forgatokonyviroval/

Az első kettő december 15-től az HBO-n látható.