Hogyan ismerkedett meg a mexikói fiatalember és a magyar lány?
Az USA-ban születtem, Las Crucesben, egy meleg, száraz sivatagi városban Új-Mexikó déli részén, ahol nagy földje volt a nagyapámnak, és az egész família ennek közelében lakott. A középiskola elvégzése után Coloradóba mentem egyetemre, és ott találkoztam Adriennel egy Halloween-partin. Önkéntesként dolgozott, később pedig együtt jártunk egy keresztény közösségbe.
Több államban éltél az USA-ban, majd gyakran költöztetek azon kívül is. Mi szólított titeket idegen országokba?
Még gyerekként megtapasztaltam, mekkora kulturális különbségek léteznek akár már Új-Mexikó, Colorado, Michigan és Arizona között is. Tizenkét éves lehettem, amikor az ificsoportommal Juarezbe utaztunk egy hétre, és emlékszem, ahogy ráeszméltem, mennyire másként élnek az emberek a világ különböző tájain. Később, amikor Adriennel már házasok voltunk, néhány magyar és amerikai barátunkkal kétszer is Dévára utaztunk Böjte Csabához. Kerestük az alkalmat, hogy különböző helyeken, kultúrákban szolgáljunk, önkénteskedjünk. Az foglalkoztatott, hogy képzőművészként miként tudok más kultúrákban újat és értékeset nyújtani azoknak, akiket szolgálni szeretnék. Szívmelengető volt látni a dévai gyerekek arcán a büszkeséget és az örömöt, amikor együtt rajzoltunk és festettünk. Csodálatos érzés kreativitásra, alkotásra ösztönözni a gyerekeket.
2014-ben már két kisgyerekkel éltünk Arizonában. Rajztanárként dolgoztam, felsősöket és gimnazistákat tanítottam, de éreztem, hogy ez nem nekem való munka, mert jobban szerettem alkotni, mint oktatni. Ekkor már egy ideje lehetőségek után kutattunk Adriennel, hogy másik országba költözzünk, és önkéntes munkát végezzünk. Az egyik ismerősünkön keresztül pont egy olyan emberrel kerültünk kapcsolatba, aki Indiában képzőművészként dolgozott, és közben egy nonprofit szervezetet vezetett. Ugyanazok a kérdések hajtották, mint engem. Hogyan lehet alkotni, és ezzel segíteni, szolgálni a körülöttünk élőket? Miként lehet pozitív változást hozni egy közösség életébe az alkotómunkán keresztül?
Amikor 2015-ben a családommal Újdelhibe költöztünk, az említett férfihez, Stefanhoz és a szervezetéhez csatlakozva elkezdtem a társadalom peremén élő emberekkel foglalkozni. Rendszeresen tartottunk kreatív workshopokat, az egyiket egy otthonban, ahol olyan tinilányok éltek, akiket a mélyszegénység, a prostitúció vagy a gyerekházasság veszélye fenyegetett volna a családjukban. Adrien is rendszeresen járt ide segíteni. A másikat egy rehabilitációs központban szerveztük, ott pedig férfiak laktak, akiket a családjuk vagy a közösségük AIDS, tuberkulózis vagy más problémák miatt vetett ki. A harmadik csoportunkban a háztartásokban szolgálóknak és a gyerekeiknek tartottunk művészeti órákat. A szervezetünk nemzetközi alkotótáborokat is létrehozott, amelyekben indiai és külföldi vizuális művészek három hétig lakhattak együtt, és egy-egy fontos társadalmi témával foglalkozhattak: például a nemek közötti egyenlőtlenséggel, a lányok elleni, Indiában gyakran előforduló erőszakkal vagy az ottani szemétdombokon élő emberek életével. Az alkotótáboroknak fontos eleme volt a tanulás, a mentorálás, az interkulturális élmények átélése, az egymással való kapcsolódás, de mindenekelőtt a közös alkotás.
[gallery columns="2" size="full" ids="359944,359945"]
Nagy kihívás lehetett mindezt a családdal együtt végigélni. Mi adott erőt nektek az Indiában töltött évek során?
Fiatalkorom óta keresztény vagyok, Jézust követem, ezért mindig fontos volt számomra, hogy saját magam és a családom mellett másokat is szeressek és szolgáljak. Később ehhez jött a kérdés, hogy vizuális művészként mi a dolgom mindebben. Adriennel olyan helyre szerettünk volna menni, ahol nagy szükség van segítségre, és bár a szegénységnek sok fajtája létezik, mi olyan helyre vágytunk, ahol a kézzelfogható nehézségek jelentik a legnagyobb kihívást. Alapvető érték számomra Isten szépsége, jósága, igazsága, és képzőművészként Indiában ezeket próbáltam megélni és kommunikálni a munkám során.
Hogyan sikerült beilleszkednie a gyerekeiteknek, Leilának és Beniciónak ebbe a különleges életformába, amelyet választottatok, és miként befolyásolták a gondolkodásukat a külföldön szerzett tapasztalatok?
Amerika és India között nyilvánvalóan hatalmasak a kulturális különbségek, és amikor Delhibe költöztünk, hiába volt a lányunk még csak öt-, a fiunk pedig hároméves, nem volt könnyű nekik, hogy kiszakadtak a megszokott környezetükből. Nagyon vegyes volt az Indiában töltött három és fél év: egyszerre éreztem nehéznek, vadnak, kaotikusnak és fantasztikusnak. Meghatározó évekké váltak a családunk számára. A gyerekeknek sok szempontból kinyílt a szemük a világra, és érzékeny, empatikus emberek lettek, akik most már három kontinensen is éltek, ugyanakkor emiatt a hovatartozásuk tekintetében kissé bizonytalanok. Most tizenhárom és tizenegy évesen azt keresik, kik ők, és hol van az otthonuk. Az mindenképp jó, hogy együtt éltük át a változásokat, újdonságokat, és hogy a sok kultúra közötti utazás kiemelte a család fontosságát. Egymásnak vagyunk az otthona.
Mit tanultál az utazásaitok során?
Például hogy óvatosan minősítsem, ami eltér attól, amihez hozzászoktam. Sokszor rögtön meg akarjuk ítélni, hogy valami jó vagy rossz, de manapság általában inkább úgy közelítem meg a számomra szokatlan embereket, helyzeteket, hogy megpróbálok kíváncsi, megértő lenni, még mielőtt címkéket aggatnék másokra. Egy másik fontos dolog, hogy ne megmentő, mindent megoldani akaró nyugati mentalitással lépjek be egy másik kultúrába, különösen, amikor kirekesztett társadalmi csoportban élőkkel dolgozom, hanem ismerjem el, hogy ők is velem egyenragú, Isten adta méltósággal és képességekkel rendelkező emberek. Ezt kimondani könnyű, de a teljesítése más hozzáállást kíván. Sokkal közelebb engednek magukhoz, mint ha úgy mennék oda, hogy „én vagyok a Jani”, aki mindent tud, és majd mindent rendbe tesz. Azt is megtapasztaltuk, milyen vendégként élni egy másik kultúrában. Indiában fantasztikus vendégszeretettel fogadtak. Egy kis keresztény csoport részévé válva biztonságra és csodálatos barátokra leltünk. Ebben a közösségben gyökereket tudtunk ereszteni azokra az évekre, és ez sokat segített, hogy valamennyire megértsük Delhit, és túléljük a rengeteg stresszt.
Mikor kerültél közel a képzőművészethez, és hogyan alakult ki a mai munkáidon látható stílusod?
Már egész kiskoromban képregényeket másoltam, és telerajzoltam a füzeteimet. Az egyetemen képzőművész szakra jelentkeztem, és ott szerettem bele a festésbe, talán mert abban a műfajban találtam meg a szabadságot, és mert a mentorom, az egyik professzorom hitt bennem. Ebben az időben erősödött meg a művészi identitásom, és arra gondoltam, hogy bár valószínűleg nehéz lesz majd ebből megélni, nekem az számít sikernek, ha mindennap alkothatok.
A festés pragmatikus választás is volt a kezdeti időkben, mert a vásznat mindenhova könnyedén magammal tudtam vinni, de a hagyománya szintén érdekelt, tanulni és fejlődni akartam ezen a területen. Évekig figuratív stílusban, narratív megközelítéssel, expresszíven és szabadon festettem. A legnagyobb hatást a német expresszionisták és a mexikói muralisták gyakorolták rám, belőlük merítettem vizuális inspirációt.
2019-ben, amikor Magyarországra költöztünk, a Budapest Art Factoryban kezdtem dolgozni, ahol eleinte festettem, de egy évvel később új médiumra találtam: a fára. A festéssel mindig harcoltam, szerettem, és motivált, hogy legyőzzem a vásznat, de amikor elkezdtem fával dolgozni, úgy éreztem, hogy kiszabadultam ebből a csatából. Életemben először össze tudtam kötni a kortárs vizuális művészet iránti szenvedélyemet a famegmunkálás szaktudásával, a művészeti életemet a családi hátteremmel. Az apám és a nagyapám asztalosok, úgy nőttem fel, hogy közben átadták nekem a famegmunkálás tudását és művészetét. Új életet adott, hogy ezeket a tapasztalatokat beleszőhettem a saját művészetembe. A mostani munkámban találkozik az, aki voltam és ahonnan jövök, azzal a férfival, aki most vagyok. Ha nem költözöm Magyarországra, nem hiszem, hogy rátaláltam volna a fára. Ihletet adnak az itteni művészek és a kreatív légkör.
Hol lehet találkozni a munkáiddal?
Szerencsésnek érzem magam, hogy művésztársakkal együtt dolgozhatok az Art Factoryban. Ők segítenek abban, hogy megismerjem a magyar művészvilágot és kapcsolati hálót. A mostani munkáim eléggé különböznek a legtöbb magyar művészéitől, de sok minden inspirál itt. Például az absztrakt fogalma. Nagy a távolság a figuratív festmények és a falra akasztható fatárgyak között, melyekben eleinte a játékosság, a szabadság és a felfedezés érdekelt. Nem akartam félni a váltástól, a változástól, és ahogy elkezdtem jobban belemerülni az új műfajba, sok bátorítást kaptam, hogy folytassam. Ha minden jól megy, novemberben lesz az Art Factory új helyszínén egy nagy megnyitó, illetve Budapesten, a Horizont Galériában lehet találkozni a műveimmel. Szeptemberben a Budapest Contemporaryn is látható volt egy munkám, tizenhat pedig a Magyar Nemzeti Bank kortárs gyűjteményében található. Ezek jó része online is fent van a különböző oldalaimon.
Mit üzensz a képeiddel a közönségnek?
Azt szeretném, ha az áhítat érzését élnék át. Mivel a műveim háromdimenziósak, a szemlélő körbejárhatja és különböző szögekből fedezheti fel a látványt. Van egyfajta vizuális tapinthatóságuk: látszik a fa erezete, szerkezete, struktúrája. Mostanában az Új-Mexikóban töltött gyerekkorom színei inspirálnak, a tüzes napkelték, napnyugták és a tiszta kék ég. Kezdem felfedezni, hogy a fa mint médium mit adhat hozzá a kortárs művészethez. Szeretem tágítani a tradicionális mesterségek és a kortárs alkotások közötti határt, mert itt számomra két fontos világ metszéspontja található: az egyik az apámat és a nagyapámat jelenti, akiktől az építőipar iránti vonzalmamat hozom, a másik pedig a kortárs képzőművészeket.
Hogyan kezdesz megmunkálni és műtárggyá alakítani egy deszkát?
Amikor megvan a fadarab, elkezdek játszani az anyaggal, a színekkel, a fénnyel. Felderítem, hogyan tudom megőrizni az anyag integritását, milyen színeket és formát tudok elképzelni hozzá. A tervezés is része a kezdeti munkának, de inkább kibontakozó folyamatként élem meg az egészet, ami persze lehet, hogy a jövőben változni fog, de a játékosság mindenképpen a középpontban marad.
Ha már a jövőt említetted, milyen terveid vannak?
Szeretnék egyre jobban bekerülni a budapesti művész körforgásba, de Magyarországon kívül is keresem a kapcsolatokat. A fókusz számomra a fejlődésen és a folyamatos alkotáson van, hiszen művészi szempontból a fa még viszonylag új médium számomra, szóval van mit tanulni.
(Az interjú létrejöttéért külön köszönet Adrien Vasqueznek.)
Nyitóképen Anthony Vasquez képzőművész. Fotó: Kovács Alida
Műtárgyfotók: Biro Dávid
