Tizenhét évesen járt először színházban. Előtte is tudta már, hogy milyen az épület belülről, milyen egy előadás?
Igen, hisz gyermekkoromban a környező falvak többségében az emberek, főleg a téli estéken összejártak próbálni; az egyik helyen táncoltak, a másikban színházzal foglalkoztak, amatőr előadásokat készítettek. Életem legjobb Fösvényét is ekkor láttam: a címszerepet egy nálamnál körülbelül nyolc évvel idősebb fiatalember alakította. Lenyűgöző volt. Azóta sem láttam hozzá foghatót ebben a szerepben, sem profi, sem amatőr, sem alternatív színházban.
Színész lett a fiatalemberből?
Nem, pedig Vidnyánszky Attila szerette volna, hogy felvételizzen a kijevi színművészeti főiskolára. Engem kért, hogy keressem meg, és tolmácsoljam a kérését. Megtettem, de az illető azt mondta: nagyon köszöni, hogy Attila gondolt rá, de nem teheti, mert neki már családja van, gyerekei, és nem fér bele az életébe, hogy négy évig csak a tanulásra koncentráljon. Most is szörnyű állapotok vannak nálunk, Kárpátalján, de a kilencvenes években végképp nagy szegénység volt. Az emberek örültek, ha a mindennapi betevőre futotta.
Az ön családja is ilyen helyzetben volt?
Nem, mert apu szobafestőként rengeteget dolgozott, így mi átvészeltük azt az időszakot. Sokan viszont belerokkantak vagy -pusztultak ebbe.
Visszatérve az eredeti kérdésére: a televízióban megnéztem a tévé- és a játékfilmeket, de a színházcsinálás terén sokáig nem volt bennem tudatosság, inkább az ösztönöm vitt előre.
Mikor kezdett tudatosabbá válni?
Abban a pillanatban, amikor felvettek a kijevi színművészeti főiskolára, ahol Vidnyánszky Attila foglalkozott velünk, készített fel a pályára. Ő nagyon jó iskola volt számunkra, a többi tanárral együtt. A rengeteg feladat, beszélgetés és olvasás hatására elkezdett kialakulni bennem a tudatosság, ami aztán igazából Beregszászon forrta ki magát, hisz a diploma után ott csináltunk színházat. Onnantól kezdve tudom, hogy mi fontos, mi felé akarok haladni a pályán. És ez a mai napig így van.
Említette, hogy az édesapja szobafestő volt. Előfordult, hogy gyerekként elkísérte dolgozni, és segített neki?
Persze, hatodik osztályos koromtól vagy még hamarébb nyaranta is dolgoztunk. Főleg a kertészetben; a locsológép nagy csöveit mi raktuk át egyik helyről a másikra, vagy a pisztolyokat kapcsoltuk be, vagy a borsófejtő gépnél dolgoztunk a raktárban. De ezt senki sem kérte. Akkoriban jó anyagi kondícióban voltunk, mindenünk megvolt. Egyszerűen azt láttuk, hogy a felnőttek dolgozni mennek, és utánozni akartuk őket. Így alakult ki, hogy nyaranta eljártam apuval dolgozni; ablakokat és falakat csiszoltunk, plintuszt (szegőlécet – a szerk.) javítottunk. Izgalmas és tanulságos időszak volt. Az apámra művészként tekintettem, mert a színeket is ő keverte ki.
A szülei támogatták, amikor bejelentette, hogy a színészi pályát akarja választani?
Mindenben támogattak; engedték, hogy csináljam, kipróbáljam magamat. Hálás vagyok nekik, hogy mindig biztattak.
Hogyan élte meg, amikor a szülei megnézték önt az előadásokban? A jelenlétükből erőt tudott meríteni vagy inkább frusztrálta a helyzet?
Kizárólag önmagamnak akartam bizonyítani, senki másnak. Elsősorban arra törekedtem, hogy végigcsináljam, amit elkezdek. Persze kíváncsi voltam a véleményükre, fontos volt számomra. Az apám egész életében dolgozott, sok könyvet nem tudott elolvasni, de hozzá fogható intelligens emberrel nem sűrűn találkoztam. Elegánsan, finoman és végtelenül pontosan tudta elmondani, amit a színpadon látott. Más szavakkal, természetesen, de felfedezte és visszamondta azokat a dolgokat, amelyeket előtte mi hónapokon át gyúrtunk.
Ki volt az első olyan személy az életében a színházi világban, akire mestereként tekintett?
Vidnyánszky Attila, aki az első pillanattól végtelen biztonságot nyújtó személy volt számomra. Amikor megláttam, mindig hihetetlen feszültség járt át, miközben védőernyő és burok is volt számomra a személye. Szerencsém van, mert a pályafutásom alatt mindig kiváló rendezőkkel dolgozhattam együtt. A kiindulópont persze Attila, mellé jönnek a nagyon fontos „kisbolygók”, akiktől tanulni lehet. Míg az egyik hihetetlen szabadságot adott, a másik keretek közé tett, nekem pedig azok között kellett megtalálnom a boldogságomat, „rácsok” között kellett kiteljesednem. A legtöbbjükben mélységes alázat volt, ami fontos számomra. De persze van egy-két olyan rendező is, akivel nem találtam meg a közös nevezőt.
A Nemzeti Színházban nemrégiben bemutatták A Mester és Margaritát, amelyet Alekszandar Popovszki rendezett. Vele milyen volt a találkozás?
Valamiért nem találtuk meg a közös hangot, ami lehet, hogy az én hibám. Talán olyan periódusban találkoztunk, amelyben valami nem működött. De erről nem is kellene beszélgetnünk, erről a nézőknek nem kellene tudniuk, mert belső dolgok. Egyrészt nem illik, másrészt magánügy. Úgy érzem, hogy a mai színházi életünk így, ebben a formában tévút, mert titoktalanodik a szakma. Mindenki azt hiszi, akkor jön a néző, ha mindent kiteregetünk, de szerintem ez nem igaz. A titokzatosság sokkal izgalmasabb, mint az, hogy napról napra információval lássuk el a közönséget. Miért fontos, hogy hol tart a próbafolyamat? Meg hogy én hol tartok?
„A színházcsinálás számomra mindig és mindenütt csapatmunka. És mindegyik szerep egy-egy pici kis állomás” – nyilatkozta. A Mester szerepe A Mester és Margarita című darabban milyen állomás ezen az úton?
A Mester úgy dönt, hogy az egész világból kiszáll. Ettől függetlenül persze éli az életét, de mégis kilép, mert másként akar élni. Ez az alapérzés mindig megvolt, és a mostani életünkben is megvan. A Mester Hamvas Bélára emlékeztet; nem egy az egyben ő az, de nagyon sok dolgát magában hordozza. Például az egyedülléthez való hozzáállást. Egyszer a Scapin, a szemfényvesztő című előadásba kellett beugranom, és akkor megéreztem, milyen egyedül lenni a színpadon. Rettenetes volt, mert szinte semmilyen segítséget nem kaptam, és nem is tudtam adni. Másfajta egyedüllét ez, mint egy monoelőadás, mert az tudatos, vállalt döntés, itt viszont mások is voltak a színpadon, mégis úgy éreztem, hogy magamra vagyok hagyva. Ebben az előadásban viszont vállalom az egyedüllétet, annak ellenére, hogy társak vesznek körül. Ebből a szempontból ez előrelépés az életemben.
A Mester a fő műve megírását tekinti az életfeladatának. Amikor ettől megfosztják, úgy érzi, hogy az élete mit sem ér.
Így igaz, de nem haragszik a világra, nem haragszik senkire, ettől szép és csodálatos. Nagyon kevés olyan embert látok, aki úgy fogadja el mondjuk a fizikai betegségét, hogy közben senkire sem haragszik. Szerintem az is szép, hogy a Mester a regényben nem szerepel sokat, inkább beszélnek róla. Mint ahogy mi beszélünk a vágyainkról, amelyeket talán sosem érünk el. A Mester is ilyen: ott lebeg valahol, tudunk róla, de kevésszer jelenik meg, ami szerintem gyönyörű.
Ősszel forgatják a Hadik című filmet, amelyben a főszereplő Hadik Andrást alakítja. Mit gondol róla?
Végtelenül pozitív példa, hisz magyarként, a Csallóközből indulva egyszerű huszár ezredesből, kapitányból a ranglétrát végigmászva az Osztrák–Magyar Monarchia hadügyminisztere lett. Nem beleszületett, hanem komoly teljesítmény, hit, munka és alázat volt mögötte, benne. Tisztelettel szolgálta az embereket, a nemzetet és a Monarchiát. A példája sosem fog elavulni.
Hogyan készül a szerepre?
Lovagolni és vívni járok, hisz számos akciójelenet lesz a filmben, amire fel kell készülni. A forgatások még nem indultak el, és sok minden majd csak a terepen fog kiderülni. Lassan ötvenévesen nem olyan könnyű, de nagyon élvezem, mert a lovasvilág csodálatos.
Ami a filmezést illeti, íme egy önnel készült interjúrészlet 2005-ből: „A filmezés egészen más világ, mint a színház, még csak tanulgatom. De annyit bevallhatok, hogy a kamera előtt nem érzem magamat olyan jól, mint a színpadon.
– Feszélyezi?
– Dehogyis! Lehet, hogy csak nem akadtam még olyan emberre, aki a filmes munka gyönyörűségeit valahogy egészében át tudná nekem adni.”
Azóta 17 játékfilmben és 19 tévéfilmben szerepelt. Át tudta élni a filmes munka gyönyörűségét?
Pillanatok voltak. Minden forgatás más és más, és mindegyikben találok örömöt, de esetemben a film nem veheti fel a versenyt a színházzal, mert számomra a színház megismételhetetlen csoda az összes hibájával együtt, még a legrosszabb előadás is.
Ami a hibát és a rossz előadást illeti: egyszer azt mondta, hogy a bukás fontos része a színháznak.
Talán az a legfontosabb. A bukták tömkelegére van szükség ahhoz, hogy valami egyszer összejöjjön, sikerüljön. Azok viszik előre az embert. Ha úgy érzem, hogy valami nem működik, akkor másnap van miért felkelni. Ezért is szép a mi életünk. Ha a másnapot megérjük, reggel úgy ébredhetünk, hogy esélyt kaptunk a munkánkon, az emberi kapcsolatainkon, mindenen változtatni.
Megérintett, amit a színpadon való egyedüllétről mondott. Van, hogy azokkal a színészekkel „pakolják fel” a színpadot a Nemzetiben, akikkel együtt anno Beregszászon tették ugyanezt. Ezekkel a társakkal a színpadon nagyobb belső biztonsággal lehet mondjuk improvizálni?
Igen, de a kérdéshez előzményként hozzá kell tenni, hogy az elmúlt harminc évben minket, beregszásziakat – akik itt vagyunk vagy Debrecenben voltunk – mindenféle dolgok értek, és nemcsak pozitív értelemben. De amikor Kristán Attilával vagy a feleségemmel, Szűcs Nellivel vagyok fent a színpadon, az a teljes biztonságot jelenti számomra. Bármikor bármi történhet, ki tudjuk egymást segíteni. Izgalmas velük alkotni, és ebbe az improvizáció is beletartozik. Egyébként a színészeket arra kellene megtanítani, hogy a színpadon mindenki látszik. Nincs főszerep vagy mellékszerep, mert valaki egyetlen mondattal vagy akár szó nélkül is sokkal jobb lehet, mint az, akinek ezer mondata van.
2013 óta a Nemzeti Színház tagja. Magáénak érzi már a társulatot?
Ez sok mindentől függ. Az az érzés, ami a járvány előtt volt, pillanatok alatt eltűnt, hisz túl vagyunk egy Covidon, ami alatt alig találkoztunk. A társulat szerintem alakulóban van, hisz sokfélék vagyunk, és nem könnyű összehangolódni. Vannak izgalmas és kevésbé izgalmas dolgaink, de összességében nagyon jól érzem magam itt, mert olyan emberekkel és rendezőkkel dolgozhatom együtt, akikkel egyébként nem volna lehetőségem.
Milyen úgy játszani, hogy a nézők arcát újra lehet látni a színpadról?
Erre egyébként sem görcsöltem rá. Nem zavart, hogy volt-e rajtuk maszk vagy sem. A színészetre szakmaként tekintek. Az emberek biztos nehezebben jönnek vissza a színházba, hozzánk végképp, azokból a dolgokból kifolyólag, amik mostanában történnek, de engem ez sem érdekel. Mindennap arra törekszem, hogy becsülettel elvégezzem a feladatomat. A nyolcévnyi nemzeti színházas tapasztalat sok örömmel és bánattal együtt azt mondatja velem, hogy bármennyien ülnek a nézőtéren, én mindig örömmel fogok játszani. Amikor kimegyek a színpadra, mélységesen nem érdekel, hogy ki mit gondol az életről, ki kire szavaz: örülök azoknak, akik ott vannak, akik pedig nem jöttek el, ki tudja, lehet, hogy egyszer velük is találkozunk.
Portréfotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu
