Összetéveszthetetlen és utánozhatatlan hangulata van annak, amikor egy decens, fehér bajuszú öregúr öltönyben, begombolt zakóban kiáll a színpad elejére, és bemutatja virtuóz gitárjátékát (őt Barbarito Torresnek hívják, s ez annyiszor elhangzik a koncert alatt egyfajta tiszteletadásként, hogy biztosan mindenki megjegyzi). Őt pedig körülveszi még csaknem egy tucatnyi, korban és szerelésben nagyjából hozzá illő úr és egy fiatalabb hölgy ? szintén mind hangszerük (vagy hangjuk) mesterei. Ráadásul mindezt az Orquesta Buena Vista Social Club koncertjein a kubai zene szintén sajátos hangulata is átjárja és kiegészíti. Nem csoda, hogy nem lehet megunni ezt a zenekart ? még akkor sem, ha az eredeti, világhíressé vált zenekarból egyre kevesebben állnak, állhatnak mára a színpadon. Még akkor is igazán frissnek és vidámnak hangzanak az olyan nagy slágerek, mint az újra meg újra ? és persze most is ? eljátszott Chan Chan vagy a Toma Chocolate, ha már agyonhallgattuk őket magnóról, rádióból és filmből, és ha ki tudja már, hányadszor halljuk őket élőben előadva.
Persze ez nem csoda, ha egyszer minden egyes fellépés minden szempontból igazi élmény (igen, még akkor is, ha ismerjük már minden elemét): Julienne Oviedo Sanchez ? a műsor legnagyobb részében az egyetlen nő a színpadon ? folyvást kubai táncok lépéseit lejti (salsának tűnik, de a mozgása olyan lágy, a mozdulatai olyan apróak, sejtetőek, hogy nehéz lenne megmondani); a három rézfúvós, köztük a talán felülmúlhatatlan trombitás, Guajiro Mirabal pedig diszkrét táncot lejt az egyik szám alatt a színpad oldalán megbújva. És persze ott van a koncert végén Barbarito Torres és Juan de Marcos Gonzalez megszokott játéka: utóbbi becsmérli Torres játékát, mire az átadja neki hangszerét ? majd hátra tett kézzel is lejátssza Gonzalezt a színpadról.
Mindez a ?hétköznapi? Buena Vista-koncertek menetrendje ? de most, meglehetősen hosszú idő után új elem került a showba, és nem is akármilyen: a talpig narancssárgába öltözött Omara Portuondo lépett a színpadra. És amint a lábát a deszkákra tette, onnantól uralta is a teret ? és nem csak kirívó öltözéke miatt. Nem lehet másra figyelni, csak rá, a mély, talán egy egész kicsikét rekedtes hangjára, nyolcvan éves korára reflektáló, de azt ki is figurázó mozgására ? még táncot is lejt, lassú, de cseppet sem gyengének tűnő mozdulatokkal. ?Lám, tudok én még táncolni nyolcvanon túl is?, mondja vele ? csak azért is, mert anélkül nem az igazi a kubai zene.
Nem csoda, hogy hozzá fűződik a koncert legszebb része (és a legszebb hangok jelentős hányada is): előbb duettet énekel, majd lassú táncot jár Juan de Marcos Gonzalezzel. Lehet, sőt biztos, hogy bárhol lépnek fel, pont ugyanígy történik minden, ugyanilyen a tánc és ugyanaz az álviszály a két zenész között ? mégis egyszeri élménynek tűnik az összes koncertjük. És úgy jó benne minden, ahogy van.
