Mennyire megterhelő a nyári szünetben színházról beszélgetni?
Túlzásnak tűnhet, ha azt mondom, hogy a színház mindig velem van, de számomra tényleg így kerek a világ: nyáron próbálom behozni azt, amivel évad közben elmaradtam. Most éppen a nyilvános beszédről olvasok, színházi alkotók könyveit lapozom, inspirációt keresek. Több időm van elmélyülni, színházi szemmel figyelni a világra.
Fiatalabb korodban is ennyire fontos volt számodra a színházról való gondolkodás?
Színészként későn váltam tudatossá. A felszín, a színészi léttel együtt járó bohémság, a nőként tetszeni vágyás ragadott meg. Nem tudom, hogy azért alakult-e így, mert nem találkoztam erős mentorokkal, akik rávilágítottak volna a felszínességemre, vagy azért, mert nem voltam még elég érett. Elképzelhető, hogy nem figyeltem azokra a jelekre, amelyek iránymutatást jelenthettek volna, mert a magam kihámozásával, körvonalazásával voltam elfoglalva. Eminens diáktípus vagyok; szükségét érzem annak, hogy vezessenek: ha egy hiteles mentor mutatja az irányt, ha van előttem zászlóvivő, akkor szinte bármire képes vagyok.
Az eminens diákot a megfelelési vágy is hajtja...
Nagyon sokáig motivált, hogy különleges és szerethető legyek, hogy csodáljanak. Nem bíztam a saját értékítéletemben, úgy gondoltam, azáltal válhatok értékessé, ha megfelelek másoknak. Kerestem az erős kisugárzású embereket, akikhez igazodhattam, ezért sokáig azt sem tudtam, melyik színházi formában érzem jól magam. Nehezen alakítottam ki a saját értékrendemet.
A rendszerváltozás után léptél színészi pályára; akkor, amikor a romániai színház átalakulóban volt. Mennyire érintett ez?
A rendszerváltás előtt évente csak egy-egy helyet hirdettek meg a magyar nyelvű színművészetin, ezért elementáris erejű robbanásnak tűnt, hogy hirtelen rengetegen lettünk a marosvásárhelyi főiskolán. Csakhogy erre az oktatási rendszer nem volt felkészülve. Új, erős egyéniségű vezetők próbálták újraértelmezni a színházat, a kultúrát, igyekeztek a kommunizmusban megmerevedett szubtilis színházi nyelvezetet európai szintűre emelni. Ez erősen érintette a generációmat, és az átmenetet csak páran tudták áldásként megélni. A bizonytalanság, az útkeresés számomra is inkább teher volt. Nehezen találtam kapaszkodókat; úgy érzem, el is vesztem az átszervezésben.
Akkoriban tört ki Erdélyben, Székelyföldön a színházalapítási láz. 1999-ben Merő Béla rendező meghívott a Székelyudvarhelyen alakuló társulatba. Azokban az években már a temesvári színház tagjaként dolgoztál. Váradon nőttél fel, ahol szintén működött színház. Miért döntöttél mégis Udvarhely mellett?
Nagy kihívásnak tűnt berögzött kőszínházi formáktól mentes új színházat alapítani. Ugyanakkor vonzó volt a magyar közeg. Temesváron szórványmagyarsággal szembesültem; gyakran előfordult, hogy közönség híján elmaradtak az előadásaink. Amikor Udvarhely mellett döntöttem, tudtam, hogy diákokkal is szeretnék foglalkozni. A költözésem után szinte azonnal be is kerültem a művészeti középiskolába tanítani.
Fiatal színészként miért volt fontos számodra, hogy taníthass?
Volt egy-két meghatározó középiskolai tanárom, akik befolyásolták a világról alkotott véleményemet, a tőlük kapottakat akartam továbbadni. De szempont volt az is, hogy egy jó tanár sok szeretetet tud kapni. Élmény felnyitni a diákok szemét, hogy rácsodálkozhassanak a világra, hogy merjenek gondolkodni. És az sem mellékes, hogy tanítás közben az ember rákényszerül arra, hogy újrafogalmazza az alapkérdésekre adott válaszait. Kényelmes típus vagyok, talán lusta is – ha elérek valamit, könnyen beleragadok. De tanárként elkerülhetetlen, hogy újra meg újra előkotorjak elméleteket, végiggondoljam azokat, és új válaszokat fogalmazzak meg a magam számára. A kőszínházi munka néha egysíkú, de a diákok mellett nem lehet unatkozni.
Mi maradt meg a színházalapítás időszakából?
A csapatszellem, a „mindent együtt” felfokozottsága.
Az akkori társulat azóta szétszóródott, te viszont maradtál. Miért?
Visszagondolva: több szellemi kihívásra lett volna és van ma is szükségem, de Udvarhely családközpontú város, ideálisnak tűnt a gyermeknevelésre. A fiam érzékeny, különleges gyermek, számára kedvező volt a kisváros, a biztonság. Lemondtam az álmaimról, mert ez kevésbé tűnt érzelmileg tehernek, mint egy költözés. Attól is féltem, mi lenne, ha kiderülne, hogy nem vagyok jó a szakmában.
Pedig kényeztettek a rendezők, csupa kiváló szerepet kaptál.
Valóban így volt, szerencsés vagyok. Szerettek, de harmincegynéhány évesen már a koromnál jóval idősebb karaktereket kellett játszanom. Középkorú színésznők számára nincs túl sok jó szerep, legalábbis a klasszikusok között, és akkor még kevés kortárs darabot játszottunk. Kompromisszumokat kellett vállalnom, mert hamar rangidőssé váltam a színházban: kizárólag nálam fiatalabbak kerültek hozzánk. Nőként is nehezen néztem szembe azzal, hogy öregszem, színészként pedig még nehezebb volt.
Ennek hangot is adtál. Olvashattunk pár olyan interjút, amelyben ezt a témát vagy az önismeret fontosságát boncolgatod. Több drámacsoportot is vezettél.
A változó körülmények között lennie kell egy biztos pontnak, amelyhez mindig vissza lehet térni, és az csak önmagad lehetsz. Az önismeret elengedhetetlen. Mint a generációmból sokan, én is olyan családban nőttem fel, amelyben a nevelés, nem pedig a kötődés állt a középpontban. Az extrém érzékenységemmel nehezen találtam a helyemet a domináns közegben, lázadtam, dühös lettem amiatt, hogy képtelen voltam megfelelni az elvárásoknak. Meg kellett keresnem, milyen lenyomatot hagyott bennem a családi háttér, ki vagyok valójában, hogyan válhatok érzékennyé mások problémáira. Ezért lett annyira fontos számomra az ember mögött álló történet, ezért iratkoztam be a színház mellett szociológia szakra. Ma is el-eljátszom azzal, hogy egy-egy új ember megismerésekor megpróbálom kitalálni, mi lehet a története.
Hazaviszed a szerepeidet vagy le tudod azokat tenni?
Hazaviszem. Otthon nem mindig vagyok jelen: mosogatás, otthoni teendők közben sokszor a próbán történteken gondolkodom. Állandóan velem van a szöveg, a bemutatóra már rongyos lesz a példányom, tele jegyzetekkel, képekkel. Érzelmileg viszont igyekszem letenni a szerepeket a színházban, ha pedig meg nem megy, sétálok egyet. Ez különösen fontos volt addig, amíg a fiam ki nem repült.
A színház sok-sok éven át menekülés volt számomra. Terápia. Egyrészt mert a szerepeken keresztül láttam rá önmagamra, és így nem kellett csak a magam súlyával léteznem. Másrészt amíg játszottam, nem kellett a realitásban élnem, a saját lélekkoloncaimmal foglalkoznom. A színpadi létezés tárgya és alkotója egyaránt én vagyok, és ez néha meghasadt gondolkodást jelent. Ezért meg kellett tanulnom távolságot tartani, nem egybeolvadni a szereppel. Ma már tudok egyensúlyt, távolságot tartani, idézőjelbe tenni mindazt, amit a színpadon képviselek.
Nagyon szenvedélyes embernek ismerlek. Ez előny vagy hátrány egy karakter megformálásánál?
Sok álmom ment füstbe a szenvedélyem miatt: fellobbantam, de túl hamar hamuvá váltam, közben pedig megperzseltem magam körül az embereket... Megkockáztatom: felelőtlen voltam. Nehéz volt megtanulnom, hogyan lehet a bennem élő tüzet folyamatosan lángolva tartani, de nem égni el benne. Ezt a szakmát nem lehet szenvedély nélkül űzni. A diákjaimnak azt szoktam mondani: a színház annyi alázattal, kompromisszummal jár, hogy csak szenvedélyes elköteleződéssel lehet csinálni.
Volt-e olyan szereped, amely kihatott az életedre, befolyásolta a döntéseidet?
Meghatározó volt számomra például Ibsen Nórája. A darabban felvetett kérdések sajnos összecsengtek az akkori élethelyzetemmel: mit jelent egy kapcsolatban az egyenrangúság vagy a hiánya, mit jelent az elnyomás, a vágy. Egy másik fontos előadás a legutóbbi, amelyet az évad zárásaként mutattunk be: a Leenane szépe az utóbbi idők legjobb élménye számomra. Meglepő, de testhezálló számomra öregnek lenni. Hiszem, hogy vannak öreg lelkek, magamat is annak tartom. De elképzelhető, hogy nem a régmúltam, hanem a gyerekkorom miatt alakult így. A rengeteg megélt érzelem miatt egyszerre él bennem az élet igenlése, szeretete és fájdalma. Fiatal színészként elsősorban kifelé akartam áramlani, míg ahogy öregszem, ez egyre jobban a befelé fordulás felé billen.
Meghatározó volt Mika Myllyaho Káosza is, amelyet Kató Zsolt rendezett. Olyan kérdéseket vetett fel bennem, amelyekre muszáj volt válaszokat találnom. Akkoriban túl nagy terheket, többek között meg nem élt színházi esélyeket cipeltem, minden téren a kiégettség jellemzett. Megoldásnak tűnt kilépnem az életemből, hogy újraértelmezhessem önmagam. Lehetőségem volt egy évre Svájcba költözni, és döntöttem. Van, aki az El Caminót választja, én kétkezi munkát vállaltam. Kellett a fizikai eltávolodás, egy ideig máshol akartam élni.
Ünnepelt színésznőként tart számon a város, a szakma elismer. Hogyan élted meg a képzettségeden aluli munkavégzést?
Ambivalens érzés színésznek lenni, mert van, aki rácsodálkozik: „Á, te színész vagy?”, más meg azt gondolja: „Á, te (csak) színész vagy.” Mindig létbizonytalanságban, szorongásban éltem; attól féltem, hogy ha kilépek a színház falai közül, elveszek. Az új kihívás életrevalóságra nevelt, a rutinszerű fizikai munka szellemi megtisztulást hozott. Sokszor kerültem megalázó helyzetbe: húsz évvel fiatalabbak csicskáztattak, mert túl lassan vagy rendszertelenül takarítottam, vécépucolásra fogtak, mondván, hogy másra nem vagyok képes. Megtapasztalhattam, meddig tart a tűrőképességem. Szerencsére az öniróniám működött. Elképzeltem, mit szólnának ehhez azok, akik művésznőként kezelnek, akik a skatulyából kihúzott, jól öltözött énemet ismerik. Egy év után jó volt visszatérni a saját életembe. Megerősödtem. Szabadságot ad a tudat, hogy bármilyen körülmények között képes vagyok állni a sarat, másrészt tudom, hol a helyem: nem kezdem el faragni a szobromat.
Nem jellemző rád, hogy túlértékelnéd magad.
Láttam rossz példát az idősebb színészek körében, és nem szeretnék elindulni azon az úton.
Úgy tűnik, folyamatosan provokálod önmagad. Miért?
Apámtól maradt rám az az örökség, amelyet csak most kezdek érteni, értékelni: sokat hallottam gyerekkoromban, hogy csak az az enyém, amit megtanulok. Meg akarom őrizni a kíváncsiságomat, a képességet, amellyel le tudom magam nullázni, mintha most lépnék a pályára. A komfortzónából való kilépés frissen tart, kíváncsivá tesz, a határaim feszegetését, átlépését kihívásként élem meg: vajon képes vagyok-e erre vagy arra? Persze nem mindent tekintek kihívásnak, soha nem fogok például bungee jumpingozni.
A Tomcsa Sándor Színház már bejelentette, hogy a következő évadban önálló műsorral állsz a közönség elé. Újabb próbatétel?
Így van. Mindig irigyeltem azokat a színészeket, akik egyedül ki mernek állni a színpadra. Bármennyire félelmetesnek tűnik is, egyszer ki kell próbálnom, milyen az, ha nincs támasz, ha csak magamra számíthatok. Az is kihívás, hogy ebben a műfajban nem lehet hazudni, mindent meg kell mutatni. Olyan művet kerestünk, amelyben nem bújhatok a szerep mögé, ezért úgy döntöttünk, hogy egy erdélyi nő sorstörténete lesz a téma. Győrfi Kata írja meg, Kató Zsolt rendezi.
Jól érzem, hogy ez rólad is szól majd?
Kicsit. De alapvetően a generációmról: női sorstörténet a kommunizmus és a posztkommunizmus idejéből. Anya-lánya kapcsolatról, az erőszakról mint a hatalomgyakorlás eszközéről, erdélyi transzgenerációs örökségeinkről szól – reflexió, önreflexió. Remélem, hogy az előadások után a közönség a tabudöntögető beszélgetésekbe is bekapcsolódik majd.
Tudod már, hogy az önálló műsor bemutatója után mi lesz az újabb kihívás?
Megtanulni annak a felelősségével élni, hogy képes vagyok nemcsak magamat, hanem másokat is lángra lobbantani. És ezt a képességet nem elfecsérelni.
Fotók: Kultúra.hu/Beliczay László
