- Jó néhány önálló kiállításod volt, csoportosan pedig rengeteg helyen megjelentek a műveid. És még nem vagy harmincéves.
- Szerencsém volt, jó helyekre kerültem. A kisképzőbe, aztán egy kétéves művészeti iskolába, ezután pedig felvettek az egyetemre. Kevés embernek van ilyen szerencséje.
 |
| Nem mi, hanem tessék |
- Aki a kisképzőbe megy, az már jól rajzol és fest. Gondolom, már óvodás korodban ügyes voltál.
- Nem, legfeljebb másoltam, mint minden gyerek.
- Vannak gyerekek, akiknek az sem megy, hidd el.
- Lehet. Nekem ment a másolás, és nagyszerű rajztanárom volt általános iskolás koromban.
- De a képek érdekeltek.
- Nem, az irodalom érdekelt, és most sincs olyan pillanat, hogy ne tartanék egy könyv elején, közepén vagy végén. Az olvasás nekem vizuális élmény, pontosan látom, amit olvasok.
- És hogyan lehet rajzot jól tanítani?
- Eleinte nem szabad túl sokat elvárni, és a látásra kell megtanítani a diákokat. Tudom, mert tanítok. Rá kell érezni, melyiküknek miként lehet szemléletet tanítani.
- A kézügyesség független ettől?
- Nem tudom biztosan. A hagyományos technikákkal alkotóknak muszáj, hogy legyen kézügyessége is. Ugyanakkor manapság vannak olyan konceptuális műfajok, ahol ez nem fontos; elég a gondolat, a mondanivaló, ha az illető talál hozzá nyelvet.
- Könnyű tanítani azt, amit nap mint nap művelsz?
- Nehéz, mert két életet kell élni egyszerre. Igyekszem csak a diákokra figyelni, minél nyitottabb lenni, bár az ízlésem befolyásol. Tanításnál tehát alapvető a nyitottság, a "másik életemben", alkotóként pedig szelektálnom kell, hogy ne akarjak mindent. Nem lehet egyszerre befalni a világ tortáját, szeletenként kell haladni, aztán kiderül, mennyi jut.
- Azt mondod, befolyásol az ízlésed. Lehet az ízlést megváltoztatni, tanítani?
- Lehet. Talán gyerekkorban a legkönnyebb, de még a 18-20 éveseknél - akiket tanítok - is lehet alakítani. Kurt Vonnegut kérdezte a művészettörténész lányától, hogyan tudja egy képről, hogy jó. Meg kell nézni előtte tízezer másikat - volt a felelet.
- A te ízlésed változott gyerekkorod óta?
- Igen. Ha nem tanultam volna művészettörténetet, biztos, hogy más tetszene, mint most. Bizony erősen befolyásolja az embert, hogy mivel találkozik. Ezért fontos, milyen kezekbe kerül egy diák. Nemcsak annak, akiből művész lesz, hanem mindenkinek, mert rengeteg ingerrel találkozunk, és némi vizuális képzettség segítene eligazodni a világban.
- Egy kívülállónak talán az a legizgalmasabb - az alkotáson túl, persze -, hogy hogyan lát egy képzőművész?
- Joseph Beuys szerint mindenki művész, vagyis mindenki máshogy látja a világot, legfeljebb nem figyel fel sok mindenre, vagy nem tudja kifejezni, amit lát. Aki azonban képes erre, az tehetséges a kifejezésben - lehet a módja zenei, költői, képzőművészeti vagy bármilyen más. Egy festő tehát nem kitalálja a látásmódját, hanem használja. A kézügyesség lényeges adottság, de ennél fontosabb a látás. Persze ezt annak lehet tanítani, akiben megvan annak a csírája, hogy ne úgy lássa a világot, mint egy átlagos felhasználó.
- Látod előre a képet, aminek éppen nekiállsz?
- Nem találom ki, nem álmodom meg, hanem megfog valahol egy látvány, esetleg összekötöm egy másikkal - persze lehet, hogy mást veszek észre, mint más. Így találok rá a képeimre. Szóval nem túl bonyolult.
- Figyelemreméltó elgondolás, ahogy a kiállításodat megnyitó játéktörténésznő is kiemelte, hogy a játékkatonákkal mutatsz rá az agresszió képtelenségére. Egy ólomkatona alighanem keveseknek jut eszébe pont ilyen kontextusban.
- Ennél egyszerűbb a magyarázat, azt hiszem. Kaptam egy ösztöndíjat 2003-ban Nürnbergbe, ahol egy idő után kerestem a saját múltamhoz kapcsolható dolgokat, hogy elűzzem valahogy a gyökértelenség-érzésemet. Kerestem az azonosságot: ami itthon voltam és ott is lehetek. Közel a lakásomhoz volt egy ólomkatonabolt, így kezdtem el velük foglalkozni.
- Szóval mindenhol figyelsz.
- Mindig van nálam papír, az ötleteket jegyezni kell, mert azok kitolják egymást az emlékezetből. Az egyik hobbim, mivel sokat BKV-zom, hogy rajzolom az embereket.
- A képeid közt kevés a portré, ugye?
- Kevés. Persze nem koncepciózus, hogy kevés, de még nem érzem, hogy itt lenne az ideje. A reneszánsz, a barokk, az impresszionisták sokat dolgoztak a témában. Engem most a mű és a valódi kontrasztja foglalkoztat, a képeim nagy része erről szól. Az embert ólomkatonákban és porcelánbabákban ábrázolom.
- El tudod képzelni, hogy a képeid úgy hatnak, ahogy a kiállítást megnyitó játéktörténésznő is mondta, hogy rámutatnak az agresszió esetlenségére és értelmetlenségére?
- Sajnos nem gondolom, hogy ez változtatna a világon, bár jó lenne hinni. De ha valakinek örömöt szerez egy festmény, elgondolkoztatja vagy kikapcsolja a rohanó életéből, az nagyszerű, ennél többet nem is akarhatunk.
- Neked vannak képeid otthon a falon?
- Vannak. A saját képeim, de cserélgetem őket, mert egy idő után elemezgetni kezdem, ami nem vezet jóra, mert a végén már minden mozzanatban találok hibát.
- Szerinted ki lehet otthon tenni Csontváry-festményt - persze plakáton?
- Nagyon szép képei vannak, de ahol ott van egy, más nem lehet. Amikor a kép annyira él, mint egy Csontváry-festmény, minden másodlagossá válik mellette. Tulajdonképpen én is ide szeretnék eljutni.
- Volt olyan művészettörténeti korszak, amely nagyon sokat foglakozott a transzcendencia ábrázolásával. A te festészetedben is megjelenik ez?
- Kimondottan nem szól erről képem, de sok munkámban, ha csak a számomra is, van valami ilyesmi. Az ember reflektál a veszteségekkel járó változásokra, az elmúlásra, vagy éppen a szerelemre. Sőt, ahogy végiggondolom, minden munkámban benne van, mert bennük vagyok.
- Ha jól értem, van sok minden, ami érdekel, de mégsem próbáltad megfesteni.
- Ami nagyon fontos, arról hallgatni kell, és élni.
