 |
Annak, hogy a rendező az emberi viszonyokról, az érzelmek keszekusza voltáról, a kisemberek és a hatalom viszonyáról stb. gondolt volna valami fontosat, eredetit, nyomát sem látni. Az elkoptatott sablonoktól eltérő szerepértelmezés talán két esetben sejlik fel, de egyik esetben sem gondolom, hogy egy sajátos rendezői koncepció része lenne. A Checcát játszó Kovalik Ágnes jóval természetesebben beszél és realisztikusabb eszközökkel épít szerepet, mint kollégái. Játékából viszont ? érthető okokból ? hiányzik a hamvas tinilány romlatlansága, így mindaz, ami a szövegben hebrencsségnek és meggondolatlan őszinteségnek látszik, itt egy stratégia részének érződik. Checcát nem bájosan pukkancs kislánynak, hanem a többieknél ravaszabb, romlottabb nagylánynak látjuk ? mivel azonban ennek az értelmezésnek nincs semmilyen kapcsolódási pontja a játék más szegmenseihez, hajlamos vagyok inkább a színészi játék és alkat következményének, mintsem egy kidolgozott koncepció részének tekinteni. Még inkább igaz ez Schnell Ádám esetében, aki a komédia leggazdagabb, legizgalmasabb szereplőjéből, a jegyzőből rejtélyes okokból egy piperkőc szatírt formál. Aminek nemcsak értelme nincsen, de roppant idegesítő is.
 |
Egyebekben jobbára általános bohózati színjátszás folyik: a szereplők két-három gesztust és hanglejtést alkalmazva, a szerepek egyénítésével meg sem próbálkozva sipítoznak, kárálnak, elhallgatnak, haragudnak, megenyhülnek, rohangálnak, megállnak, megijednek, megkönnyebbülnek (stb.) a színen. Ebből a játékmódból még Márkó Eszter (Lucietta) és Zöld Csaba (Titta Nane) is csak ritkán lóg ki. Kettőseikben ők legalább az egymás iránti érzelmeket elhitetik, ám egyebekben éppen azt a fantáziátlanul egysíkú játékot művelik, mint Kocsis Judit (Libera), Fehér Anna (Pasqua), Barabás Kiss Zoltán (Toni) és Ömböli Pál (Beppe) az előadás egésze alatt. S amelyet nyilván Jónás Andrea (Orsetta) is művelne, ha szakmai kvalitásai legalább ehhez elegendőnek bizonyulnának. Arról pedig, hogy ne csupán Schnell Ádám alakítása jelentsen felettébb kellemetlen meglepetést, Dányi Krisztián és Besenczi Árpád gondoskodik. Fogalmam sincs, hogy Dányi Krisztián miért gondolja Toffolót komolyan vehetetlen, idegesítően zagyváló rajzfilmfigurának, de végig ilyen hangon szólaltatja meg, s ehhez idomulnak azután gesztusai is. Besenczi Árpád pedig, aki máskor még bohózati szabványszerepeit is méltánylandó szakmai tudással és precizitással dolgozza ki, most a hálás poénforrást jelentő hadaráson kívül semmit nem játszik el Fortunatóból, ráadásul még magát a hadarást sem dolgozza ki tisztességesen (hiszen ennek lényege pontosan az lenne, hogy átérezzük, mennyire érthetetlen a beszéde, miközben pontosan értjük, amit mond ? Besenczi szavainak azonban csak töredéke érthető).
 |
| Fehér Anna és Márkó Eszter |
Így a színen csak a nagy, értelmetlen, s igen gyorsan unalmassá váló kavarodás észlelhető, melyet nemcsak a nézők szemlélnek, hanem a színháznak kölcsönadott Goldoni-szobor is. Utóbbinak vigaszul szolgálhat, hogy ? amennyiben jól értettem az előadás előtt elhangzott igazgatói tájékoztatást ? a holnapi naptól már nem a színházteremben, hanem az előcsarnokban állhat.
