A Bárka szórólapjain az előadás címe mögé helyezett 2007-es dátumnak egyfelől lehet egy ilyen, az értelmezésre, annak deklarált újszerűségére utaló üzenete. Ez azonban önmagában még nem több közhelynél: minden színház kortárs színház, amit itt és most nézünk. Önnön gondjainkkal, saját kérdéseinkkel ülünk be a nézőtérre, nem pedig a húsz, száz, kétezer évvel ezelőtt élt sorstársaink problémáin őrlődve. A 2007. év címbe emelése másfelől - az előzőekkel egyébként összhangban - írói beavatkozást, upgrade-elést, a mai körülményekre való adaptálást sejtet.
És bár hasonló, rendkívül aktuális és bizonyára sokakat érintő kérdések rendre előtérbe tolakszanak Alföldi Róbert rendezésében, Spiró György darabjának tétjét ebben a fajta kor-szerűségben látni legalábbis veszélyes vállalkozás. Ha ugyanis ezeket azzal a vehemenciával sulykolják a nézőbe, mint itt teszik, a hangos és erőszakos forgatagban lassan mintha mindenki megfeledkezne a két főszereplőről. Azt, hogy kettejük sorsa korántsem különleges, ők csupán egyetlen kisiklott pár a sok közül, korán tisztázza a rendező. A terembe való beengedéskor férfi és női szereplők egymással farkasszemet nézve ülnek sorfalat a tér két oldalán, majd tettlegesen is igyekeznek védeni saját nemük szinte véletlenszerűen kipécézett tagjait. Gergye Krisztián lendületes és látványos koreográfiája különösen az első részben támasztja alá Alföldi értelmezését, amikor a kétszemélyes minidrámákból újra meg újra képes kibontani egy egész közösség élményét. Másik Jánosnak a Bolba Tamás és minizenekara által korrektül prezentált zenéi - nem úgy a sokszor csúszkáló, félresikló énekhangok - hasonló eredményességgel működnek. Ennek, és más tényezőknek köszönhetően az előadás részelemei kifejezetten a helyükön vannak, csak épp a dráma marad el. A publikumnak ezúttal nincs arra lehetősége, hogy a sötétben lapulva a felelősség nélküli kívülálló pozícióját foglalja el. A két, egymással szemben lévő félre osztott lelátón jut idő a túloldaliak fürkészésére, s a nézőtéri fények többszöri beadása után már végképp nem marad szemernyi kétségünk sem afelől, hogy rólunk szól a történet.
Menczel Róbert díszlete valójában nem más, mint a Vívóteremnek a kopottas-ságával ezúttal szinte kérkedő üres tere, a falhoz tapasztott (Alföldi Szentivánéji álmából részben ismerős) emeleti járásokkal, lépcsőkkel, meg a két lelátó közötti-körüli placcokkal. Az üres tér hasonlíthatatlan előnye, hogy bármilyen helyszínné könnyedén változhat. Állandó, lényeges pontja itt a két szélén álló két, magasba nyúló rúd. Antihőseink láthatatlan kötelekkel vannak ezekhez rögzítve: idegőrlő taposómalom, mitikus árbocrúd, cirkuszi mutatványos munkaeszköze sorra felidéződik az oszlopok ötletes játszatása közben.
Legfőképp a Seress Zoltán játszotta férj, vagyis a Hős. Hórihorgas alakját alaposan meggyötörte az élet. Az újabb pofonokat ugyan megadóan tűri, éles hangú, kétségbeesés szülte kirohanásaival mégis képes meglepetést okozni. Mezei Kinga a Nej szerepében jól bejáratott eszköztárából dolgozik: hol a tágra nyílt szemű, megtestesült ártatlanság, hol az utolsó koncért is ökölharcra menő amazon. A darabban néhány pillanat vagy rövidke jelenet erejéig felbukkanó több tucat szereplő bőrébe alig néhány színész bújik (a Bárka hozzájuk csatlakozó stúdiósai inkább tömegként funkcionálnak, igaz, úgy jól). Gados Béla tudálékos lakásvásárlója, Kardos Róbert mindenmindegy Haverja, Ilyés Róbert felelősségről inkább beszélő, mint azt éreztetni képes Barátja jórészt teljesíti a rá szabott feladatot. Varga Anikó elgondolkodtató paródiát kerekít a könnyűvérű Nő alakjából. Spolarics Andrea törődött, fájdalmas figurát formál az Anyósból. Kevés mondatával is súlyos alakja mintha egy másik előadásból keveredett volna ide. Egy olyanból, ahol nemcsak üvölteni, de ha kell, suttogni is tudnak a színpadon.
