A Fogasház, mint új színházi tér nemrég jelent meg - az Ágens Társulat által - Budapest kínálatában. Valójában fehérre vakolt, apró utcafronti, minigarzon - jó választás a Fassbinder: Petra von Kant keserű könnyei című művének színházi helyszínéül. Kiválóan működik benne Ágens koncepciója, melyben egy hagyományos gésa-otthon, a hanamacsi zárt világába és az ott élő nő(k) elfojtott indulataiba enged szürreális betekintést a kortárs színház eszköztára segítségével. Most nem az előadáshoz épül a díszlet, hanem az előadás találja meg helyszínét.
Az osztott tér bármelyikét használhatjuk nézői pozíciónk megválasztásakor - a bekamerázott terek miatt követhető a másik helyszínen zajló játék is - mégis talán jobban azok járnak, akik lent maradnak. Nem is nézők, inkább látogatók lehetünk, esetleg gésa-felvételire némán várakozó, fegyelmezett alanyok. Csakúgy, mint a sorainkból kiváló fekete hajú lány, aki - mint megtudjuk - gésának jelentkezik. Azonban minden porcikájában elutasítja az ezzel járó tradíciókat, csupán a fizetség reményében ölti magára a pózokat és a kimonót. Megtörése/betörése határán, koturnis, azaz japán nevén geta magasságból szemlélve önmagát szimbolikusan átgyalogol a hanamacsi terén, a megtett úton, az ezeréves hagyományon - de győzedelmeskedő közönyével, kilépésével hanyatlásra ítéli a múltat.
Az Egy gésa emlékiratai című filmben elhangzik egy fontos mondat, amikor a félelmeitől megzavarodott idősebb gésa, egy oneszan, felgyújtva a hanamacsit, zuhogó esőben őrjöngve menekül és utána tekint a város körülrajongott, fiatal maiko-ja: "Ez én vagyok; akár jövőbeli önmagamat is láthatnám benne." Ágens előadásában nem tisztázott a három nő szerepe és éppen ez a homályban hagyott karakterteremtés enged szabadon asszociálni. Szemlélhetjük a hanamacsi hitelesen ábrázolt hierarchikus rendjeként is, melynek tetején -látszólag- az ünnepelt gésa, az oneszan áll, valójában pedig az okija, aki a ház örököse az egykori, legkedveltebb oneszanja volt. A ranglétra alsó szintjére a gésa-tanuló, a maiko kerül. Más szemszögből nézve azonban egyazon nő életútja, fejlődéstörténete bontakozik ki, melyben a maiko-helyzetéből eljut az okija állapotig. Erre utal a kimonók szárnyszerű ujjain megjelenő vetítés is, melyen férfiak vagyis múltbéli szerelmek tűnnek fel - egyazon férfialakok mindhárom nő ruháján. Ez összeköti múltjukat és fájdalmukat - három nőalak, de egyetlen lélek szenvedései. A filmes megoldás a leglátványosabb és legszebb megoldása a rendezésnek.
Ágens mindig jól kezelte az idősíkokat és e tekintetben nincs kivetni való a nőInTime-ban sem. Az értelmezésben a három nő egyidejű létezése (generációs eltérésekkel) is működik, de egyetlen karakter évtizedek alatti, lineáris fejlődéstörténetnek is kezelhető. A hanamacsit elhagyó maiko így lehet egy múltbéli választási helyzet másik alternatívája is.
Az előadás képi megvalósulásában a fehér szín a meghatározó. Szokatlan, hogy Ágens az énekhangok helyett prózára vált. Erre nem is lenne szükség. A vizuális elemek, az egymás után sorjázó - néha túlzó - gesztusok továbblendítik ugyan az eseményeket, de néhány olyan jelenet van, ahol az előadás veszít a feszültségéből. Ágens ismerőinek hiányérzetet kelthet, hogy az énekesnő csupán egy ízben mutatja meg, használja különleges hangi adottságait.
Az előadás után levonjuk a konzekvenciát: a mesterségesen fenntartani kívánt tradíciók végleg pusztulásra ítéltettek. Mindenki elhagyja a hanamacsit és benne a darabjaira hullott oneszant - maiko-ja és okijája is. Már ők sem hisznek a hagyományokban. Vajon a mi kultúránkból is végleg eltűnnek a múlt egykor megbecsült értékei?
