Éjtájak ? PÁRLAT

Egyéb

A cím ? Párlat ? a rendező Nagypál Gábor és munkatársa, Zubek Adrienn által színpadra alkalmazott szöveg kompilálási módjára és illékony jellegére is utal. Két nő és két férfi foglalja el Bodor Kata szőnyeggel terített, pendíthető húrokkal átjárt, egyszerre földbe gyökerezett és lebegő díszletének égtájait. Valamennyien rejtekükből, sarokpontokból elevenednek ki, s mindannyian attribútumukkal összezárva. A reményeit az imamalom-mormolás ráolvasásába szorító Nyakó Júlia kötelet görget kézfején, a nyitottabb figyelmű és változatosabban viaskodó Homonnai Katalin nagy követ helyez ide-oda, akár fektében a hasára is. Hannus Zoltán nálánál termetesebbre nőtt szobanövényeket gondoz sebészi figyelemmel, a levelek tamponáló tisztogatásával, Spilák Lajos nyakba akasztható kis úti bőrönddel szerelkezett fel, mely üvegeket, üvegcséket rejt tasakjaiban. Ez utóbbi kellékek mondják el a legtöbbet a rendezés, a játék légiességéről. Ha kifordul a dugó valamelyik üvegből, zeneszó is beszökik a színházba (zene, zörejek, hangkulissza: Spilák Lajos), ha visszazárul az üveg, elhal a muzsika. Kiszabadul a szellem a palackból, majd visszakényszerül az átlátszó ürességbe, vagy elszáll a semmi mindenségébe.

  Fodor Gergely fényhatásai nem bocsátanak éjszakai hangulatot a térre, bár a hátulról áttetsző, beszűrődő élénk fénycsík mintha azt tudatná: itt sötétebb van, itt világosságra ? megvilágosodásra ? várakoznak. Mégis a borzongó, kérdésekben tipródó, válaszvágyó éjszakai tudat határozza meg a prózaian-ritmikusan tördelt szabadvers-beszédet. Éberen álomi, befelé-messzire nézőn félálomi az alakok létezése. Néha nem is árt hunyt szemmel nézni őket: hallgatni csendjüket, együtt várni várakozásaikkal. Az éjtájak négy lakója bizonyos érdeklődéssel viseltet egymás iránt, talán részben vagy alkalmanként célszemélyei is egymásnak, töprengéseik, fohászaik, kitöréseik, gyónásaik, felfakadásaik és önismétléseik igazi célpontja azonban rajtuk kívül (vagy éppenséggel mindegyikük tudatában, lelkében legbelül) helyezkedik el.  

Danyi Zoltán verseinek forrásvidékét bizonyára lehet Pilinszky János kései költészete és prózája igézetében keresni, közelebbről az e színházban ? a Stúdió K-ban ? oly otthonos Tolnai Ottót nevezni meg mesternek, netán világirodalmi mintákat társítani a sorokhoz. A motivika ? a régi fényképtől a tengerig ? kortársi vagy örök emlékezés- és vágyódás-közkincs. A mondatformálás egyéni, szuggesztív. Éteriből és lehetséges ellentéteiből párolt ? ha nem is egyenletesen bódító, magával-magába ragadó.

  Nagypál Gábor az elfoglalt hely, az éjtáj statikusságán belül biztosít remegést, forgást, szimultán mozgást, rímelő gesztusokat színészeinek. A négy ember-kártyalapból mindig másik van felül szimbolikusan, a versfragmentumok által nemegyszer jelképesen egymásra dobva. Évszakokat, életstádiumokat, vérmérsékleteket, élési és túlélési technikákat belelátni a figurákba: ez a néző dolga. A tépelődő-pepecselő Hannus, a szentenciázó-tevékeny Spilák, a vívódó-tanácstalan Nyakó, a küzdő-elviselő Homonnai összjátéka pontosan tervezett és jól kivitelezett. Egyszerű öltözékükkel hasonlítanak egymásra, közelítenek egymáshoz, ám kellőképp különböznek is.

  Sem megoldásaiban, sem forgatókönyve szerint nem hagyományos színjátszást valósít meg a Párlat, bár a fizikai, a test-, a látomás- vagy egyéb színházformák felé nem tájékozódik különösebb újszerűséggel, és olykor nem képes időhúzás nélkül tölteni ki saját idejét. Mint atmoszféra-színház, versszínház megérdemli az őszinte figyelmet, rokonszenvet.