Valló Péter elmehetős rendezéseinek egyike ez, amelyeket a kitűnőek megalkotása és a színvonalasak kimunkálása mellett ugyancsak bőven termel. Igó Éva a legkevésbé sem olyan özvegy anyát játszik (Rousillon grófnő), aki gyászait kis fehér kutya dédelgetésével enyhítené. Kis fehér kutya mégis tötyög a színen (és igen rosszul, közönyösen szerepel). Árnyjáték nem illik Horgas Péter kifejezéstelen emelkedj, deszka, ereszkedj, deszka díszletébe. Árnyjáték mégis elősejlik, a hősnőt, Helénát most bájtalan izzással formáló Tornyi Ildikó, valamint a Diánaként fellépő, kecstelen Zeck Juli valahogy meg is oldja a nász (vetkőzés és a nőcsere homályába burkolt) jelenetét. Erre farag rá a nők után - felesége kivételével - szívesen koslató Bertram (akaratlanul is valóban a nejét ejti teherbe). Szőcs Artur nem nyújt többet a kamaszos esetlenkedésnél. A szolid bűvészmutatványokkal (lekonyuló virágszál, bottá egyenesedő ostor) meg lehet békülni, mert legalább beleszövődnek a mesei hangulatba, amelyet Valló ugyanúgy nem visz végig, ahogy más hangulatokat, értelmezéseket is elpárologni hagy: a filozofikusabb közelítést, a fanyarabb megélést, a nyersebb mindennapiságot.
Jánoskúti Márta nem csupán a katonákra szabott uniformist. Egyénítetlenül, színszegényen kell öltözködniük a többieknek is a köréjük erőltetett szögletes világban. Ez a francia és itáliai közeg nem áll jót sarkosságáért, a színen ide-oda vetődő jelenetekért. Az önmagát is alig közvetítő, széteső történetből érteni sem könnyű, kicsoda például Lafeu (Borbiczki Ferenc választékos, erélyes szövegmondással tenne valamit érte), vagy miért oly érzelgős az ezúttal igazán takarékos Vallai Péter által eleinte korántsem ebbe az irányba futtatott (inkább az önkritikus szószátyárságban és céltalan szolgálatkészségben kiélt) Bolond. Vallai a nyitó pillanatban "gombnyomásra" szamárfülesen égnek álló hajzata, e bohócos effektus (meg a mai tárgyak, például a modern kis fényképezőgép) is egészen mást előlegez, mint ami darabos tálalásban, a közönséggel cicázva feltárul.
Egy-két finomabb összetevőjének köszönheti a premier, hogy egyáltalán elmehetős. Presser Gábor egy gyerekdarab hanghatásait pendíti át időnként felnőttfájdalomba. Tordy Géza (Francia király) gyógyuláscsodája - sipolyairól leválnak, elröppennek a gyolcsok - poétikus látvány, s az ötödik felvonásban az uralkodó igazságtevő szentenciáival is felpörgeti Tordy a lomhán telő időt.
Magánszámok nemigen tarkítják a színrevitelt. A színészek le-letudnak pár sornyi, korrektül hangsúlyozott tömböket (Vas István nem a legcsiszoltabb fordításainak egyikéből). Venczel Vera (Firenzei özvegyasszony) áldozatkész elcsigázottságát és busás összegektől csak még sebzettebb szegénységét jelezve igyekszik szabadulni a béklyóból. Pindroch Csabának (Parolles) jut a legtágabb tér. Nem valamennyi beléptével, nem minden mondatával boldogul, viszont a gyáva szájhős lelepleződésekor pontos, összeszedett halálos félelmű meghunyászkodása; még némi sajnálatot is kiváltóan hiteles a szűkölése. Ekkor az előadás szimultán törekvései sem foszlanak semmivé: a Parolles-t provokáló, lelepleződését kiélvező katonák (Gyuriska János, Csőre Gábor, Oberfrank Pál, Telekes Péter és a többiek) valamelyest önmagukat is leleplezik - Valló a jobb-rosszabb shakespeare-i anyagot mögöttes jelentésekkel tölti fel.
A darabban nem egy gyűrűnek jut fontos funkció, a gyűrű szó vulgáris értelemben is felmerül, s Heléna vélt halálát "Ékszert vesztettünk benne el" sóhajjal siratja a király (akit a leány - híres orvos atyja titkainak tudója - gyógyított ki bajából). A Minden jó, ha vége jó nem a legfényesebb ékszer Shakespeare kincseskamrájából, mégis kár, hogy a premier elvesztegeti.
