Egyik művész sem ismeretlen pedig a zenevilágban. Gerd Albrecht Németország mindenkori legfiatalabb zeneigazgatója lett 27 évesen Lübeckben, majd a berlini Deutsche Oper első karmestere, a zürichi Tonhalle Zenekar zeneigazgatója, dolgozik a világ nagy operaházaiban és fesztiváljain, a Hamburgi Operaház f?-zeneigazgatója, öt évig - a zenekar történetében els? külföldiként - a Cseh Filharmonikus Zenekar zeneigazgatója. Szívesen vezényli a zeneirodalom méltatlanul elfeledett, ritkán hallható darabjait, ami ezt az estét nem jellemezte, éppen ellenkezőleg, Liszt Orfeusz szimfonikus költeménye mellett két, szinte az unalomig játszott művet dirigált, Liszt II., A-dúr zongoraversenyét és Beethoven V., ?Sors? szimfóniáját. Hinnénk ilyen életrajz után, hogy Ewa Kupiec cseh, de nem, ő Németországban élő lengyel, világjáró művész, Padarewski, Szymanwszki, Szpilman és Lutoslawski műveinek egyik legavatottabb tolmácsolója. A Fesztiválzenekarral ez volt az első közös szereplése. Ha engem kérdeznek, ezután sem lesz sok: Ewa Kupiec nem lett a kedvenc zongoristám. Liszt A-dúr zongoraversenye nagy kihívás abból a szempontból, hogy nem bomlik hagyományos tételekre, nincs kis megpihenés a tételek közt, egyetlen hatalmas ív az egész mű. A zongora nem játszik benne olyan kiemelt szerepet, mint általában a versenyművek szólóhangszere, de azért nem lehet alárendelt sem. Hogy itt mégis az lett, annak egyik oka a karmester, aki nem fogta vissza a zenekart, így valósággal elnyomták időnként a zongorát, másrészt a zongorista, aki nem volt elég markáns. Legelső belépése csalódást keltően fád volt, aztán sok pontatlanság, a zene félreértelmezése, tompa, fénytelen hangzás, kedvezőtlen tónus jellemezte. Egy szép lírai piano résztől eltekintve semmilyen maradandó élményt nem adott, sőt a figyelmet sem nagyon kötötte le, főként, mivel legfontosabb és legmutatósabb részei elvesztek a zenekari hangzás mögött. A ráadás Chopin egyik nocturnje volt, mindez itt még inkább kirajzolódott. A fénytelen és koncepciótlan játékban élettelenné vált a kis remekmű.
Liszt Orfeusz című szimfonikus költeménye nem a mester legjobbja, kissé dagályosan romantikus. Először Gluck azonos című operájának keretzenéjeként hangzott el, de attól stílusában teljesen független zenei matériaként. Felütésnek ki lehetett bírni, bár eléggé andalító volt, ami nyitánynak nem a legszerencsésebb. Viszonylag ritkán hallható, de ez nem is olyan nagy baj. Beethoven Sors szimfóniáján viszont éppen azért fanyalog az ember, mert túl gyakran hallja. ?Már megint?, legyint csalódottan. Aztán gyorsan rehabilitálja a szerzőt, hamut hint a fejére, mert nem a szerzővel és a művel van a baj, csak annak elcsépelésével. A Beethovenhez feltétlenül szükségesnél nagyobb apparátus miatt tartani lehetett attól, hogy szétverődik a hangzás, túl nagy lesz a csinnadratta, de végül ez nem zavaró, hanem hatásos volt. A dirigens, Gerd Albrecht minden hanadabandázás nélkül, visszafogottan, szinte eszköztelenül vezényelt, de hatékonyan. Pompás előadás született. A Fesztiválzenekar nagyszerűen szólt, lenyűgöző mélyvonós hangzás, meleg csellószólam és pazar nagybőgők, kiváló fúvós csapat, ritkán hallhatóan nagyszerű kürtök, dinamikus, árnyalt játék, finom megoldások és lendület, jó összhang a karmesterrel és egy, bocsánat, két nagyszerű zenedarab találkozása volt az este legfőbb értéke.
