A Voltomiglan németül a Nicht vor dem Kind címen jelent meg, és a lefordíthatatlan magyar szójáték pótlására ez mindenképpen telitalálat. Mert az idősebb és középgeneráció tagjai közül ugyan ki ne ismerné ezt a német-magyar mondást, mely legkivált a két világháború közt élt felnőttek ajkát hagyta el, ha valami titkolnivaló akadt, vagy olyasmi, amitől a gyermeket óvni kellett a családban. Nyerges András egész könyve ilyen szőnyeg alá söprendő tények gyűjteménye. A gyerek képében fellépő felnőtt most a szőnyeg alá nézett. És megírta az ott látott iszonyt.
Az önéletrajzi regény (mely az adatok pontossága, a közölt fényképek, egész dokumentarista szigora ellenére mégsem non-fiction) 1944-ben indul. A főhős, a gyermek Nyerges András ekkor négy éves; szüleivel lakik, apja szabó, de voltaképpen bárzenélésből (dob, harsona, tangóharmonika) él, anyja táncosnő és szakképzett tánctanár, aki mégsem gyakorolhatja hivatását, mert - zsidó. És itt lép be a regény legnagyobb szabású, legkidolgozottabban megalkotott szereplője, az apai nagymama, Irénke. Szörnyeteg, már-már ördögien gonosz alakjának megteremtése Nyerges nagy írói tette. Megveszekedett gyűlölete zsidó menye iránt odáig megy, hogy éjjelente némi hallgatózás után bedörömböl az ifjú pár hálószobájának ajtaján: "Most már elég legyen a jóból!" Katolikus vallási tébolya az élet minden szférájára kiterjed. A könyv elején misztikus révülettel adja unokájára az egyik jótékonysági vásáron szerzett kabátot, mivel az Horthy Istvánka, a Kormányzó Úr unokája kiselejtezett gúnyája. De ez még hagyján, és a kabát-hisztériát még illetheti némi gúnyos elnézés, és Nyerges nem is tulajdonít nagyobb jelentőséget neki. A nagymama ennél sokkal irtózatosabb jelenetek előidézője, és a könyv bizonyos értelemben nem más, mint e szörnyű, arcpirító szcénák sorozata.
A legiszonyatosabbak egyike, amikor - meghallván, hogy eltörölték az "árja-párja" rendeletet, azaz a zsidóknak már nem nyújt menedéket, ha házastársuk keresztény - Irén nagymami győzedelmesen ránt elő a szekrényből egy koffert és dobálja bele menye ruháit, diadalmasan beleüvöltve az arcába: "nincs többé árja-párja, visszavonták, ott a plakát a sarkon, te is mész a Tattersallba, ahogy kell!". Fia, az elbeszélő apja szinte dermedten, különösebb ellenállás nélkül tűri a hátborzongató nagymama összes tombolását. Miért? - kérdi az unoka, és vele az olvasó. Erre egy ugyancsak rémséges, látomásszerű jelent ad választ. A kisfiúnak, az unokának jóval az események után anyja meséli el, hogyan eskette meg Irén nagymama az akkor öt éves fiát arra, hogy sosem hagyja őt el. Vastag, szentelt gyertyákat gyújtott, "és apád még harminc év múlva is riadtan emlegette, hogyan ugráltak a megnyúlt árnyékok a falon, oda kellett térdepelnie a feszület elé, nagyanyád megfogta a csuklóját, és a párnás kis ujjacskáit jól rászorította a keresztre, az Úrjézus szent sebére esküdj, hogy sose hagyod el anyádat, hogy sose fordulsz ellene, Isten téged úgy segéljen, és ha megszeged, a pokolba pottyansz, a kénköves pokolba, a patás ördögök közé, akiknek ekkora szarvuk van, ni, és tüzesített vasvillával ugrálnak körülötted, mert lesz ott ám egy nagy kondér is, lángok nyaldossák az alját, és abban főzik meg az esküszegő gyerekeket!"
A borzalmak elősorolására nincs helyünk, de mindegyikről elmondható: nicht vor dem Kind! A másik pólus, a béke szigete, a család zsidó ága, az anyai nagyszülők köre. A nagyapa itt szabadkőműves, konok ateista, Berlinben diplomát szerzett tudós, jellegzetes liberális értelmiségi. A kisfiú ebben a közegben találja meg élete első morális törvényeit, és azt a tudást, hogy a szeretet és megértés mégis úrrá lesz valamiként a világban uralkodó teljes tébolyon.
Látszólag tehát minden tökéletesen kiegyensúlyozott, a két nagyszülői világ ellentéte abszolút és kibékíthetetlen, és az utolsó fejezetig nem is lehet kétséges az értékvilágok közti választás. Ám a végén minden a feje tetejére áll, előkerülnek a családi papírok, és az akkor huszonhárom éves elbeszélő számára kiderül, hogy a zsidónak hitt nagypapa valójában Erdélybe bevándorolt szászok leszármazottja, míg az elmeháborodottan keresztény, zsidófaló nagymama szinte bizonyosan zsidó családból származik. Nyerges kommentárja nagyon toleráns és okos, mondhatni bölcs: "a két család akár legendát is cserélhetne".
Az anyag alapján azt mondhatnánk, hogy remekművel akadt dolgunk. Hogy mégsem így történt, arról talán két dolog tehet. Az egyik a téma és a figurák részleges kidolgozatlansága. Nyergesnek mintha nem lett volna elég türelme, hogy teljes mélységében felmérje és bemutassa rendkívüli családtörténetét, hogy megalkossa a legendák cseréjének összes dimenzióját; pár félelmetes erejű, felejthetetlen jelenet mellett sok a felületesen megfogott, olykor kissé összecsapott szituáció. Ráadásul Irén nagymama alakja mellett elhalványulnak a többiek, mindenekelőtt az apa és az anya figurája, akik a háború után hithű kommunisták lesznek, ám sorsuk és választásaik motívumai kimaradnak az elemzésből. És enyhíti a hatást a megírás olykori túlzott kimódoltsága, mondhatni "művészieskedő" mivolta. Az élőbeszéd esetlenségét és esetlegességét imitáló, sokszorosan alá- és mellérendelt mondatzuhatagok néha kimondottan a brutális helyzetek ellen dolgoznak; úgy tűnik, az író nem talált adekvát saját nyelvet családi legendáriumához, vagyis voltaképpen önmagát sem tudta teljes érvénnyel elhelyezni a saját történetében. De hiányosságaival együtt is rendkívüli jelentőségű adalékokat (és néhány elképesztő jelenetet) kaptunk az úgynevezett Horthy-korszak mentalitástörténetéhez.
(Voltomiglan. noran kiadó, 180 oldal, 1999 Ft)
