Sem a nyereség nem jelentős, sem a veszteség nem számottevő. Az emelvény nélküli játszóhely és a közelről ráfonódó közönség nem feltétlenül záloga az intim és impulzív megjelenítésnek. Lényegében nincs díszlet, csak a három, függönyszerű fehér lepellel tagolt falazat képez hátteret. A látvány (fal és fülkék) valamelyest ?görögös?, viszont a harmadik és negyedik felvonásra részint megnyíló szoba még jelzésként is hiteltelen, s nincsenek jól használható járások, nemegyszer zavaros a kint, bent, honnan hová érzékeltetése, elmállanak az eseményszerű cselekményelemek. Dózsa László rendező értelmezésének egy cselekménye van: a dialógusok elbeszélése.
A szószínház száműzi a mélyreható elemzést, az okokat és következményeket alig viszi vérbeli színházi szituációkba. A leírt mondatoktól megbabonázva kevéssé figyelnek arra, ami már megtörtént, és nem mennek elébe annak, ami történni fog. A Káin és Ábel történet ? egy mezőföldi magyar faluba ültetett ? variánsát nyújtó tragédia második felvonásának színfalakon kívüli epizódja a táncmulatság. Legalább öt-hat óra szeszben, gőzben, botrányban. Cica, a Budapestről jött vendéglány kezét voltaképp itt kéri meg a kisebbik Bodnár fiú, a taníttatott, ajnározott Péter. Bodnár János, a maga ura paraszttá nem lett, béresként nagyrészt az öccsére robotoló idősebbik ittasan itt követel ki táncot a neki is tetsző, kacér teremtéstől. Mégis úgy térnek haza mindhárman a muriból ? s velük az anya, Bodnárné s mások is ?, mintha el sem mentek volna. Csak a replikák tanúsítják a történéseket: sem a külső, sem ? ami fontosabb ? a lélek nem árulkodik arról, mi zajlott az este folyamán. Minden a szóra marad. Egy-egy felcsillanó pillanattól eltekintve a premier mindvégig ilyen. Egyenletes fényben tartott, patetikus vagy indulatos, színezgető vagy informatív megszólalás. Rádiószínház, jelmezes irodalmi színpadba oltva. (A jelmezek igen jók, tervezőjüket ? vagy a kollekció felelősét ? a színlap nem nevezi meg.)
Zsáner zsáner nyomába hág. Lakkné, a szomszédasszony (Cseke Katinka) leskelődik és megmondja a magáét. Örzsi, a cseléd (Tébi Márta) aggódó, tiszta szív; szerelmes a tenyeres-talpas Jánosba. Idősebb Bodnár János (Harsányi Gábor) papucs alatt él Terkája mellett, sokat óg-móg, de nem szedi össze bátorságát. Ezek az alakítások a konvenciókon belül, a korrekten ódivatú játékmód keretei között a jobbak, a többi epizodista gyengébb. Szerencse, hogy a népszínmű árnya nem oson be közibük. Igaz, tennivalójuk csak akkor akad, ha szóra nyithatják szájukat. Az épp nem beszélő színészek majdnem mindig színpadi üresjáratok áldozatai.
Az évtizedekkel ezelőtti színházi, rendezői szabás abból a nemes gesztusból is ered(het), hogy Dózsa ? aki játszott a Madách Színház 1971-es, megkésett Bodnárné-ősbemutatóján ? a darabot egykor színre vivő Ádám Ottó emlékének ajánlja munkáját. Ádám sokat tett Németh drámáiért, de annál jóval nagyobbat fordult világ, stílus, ízlés, semhogy ily hosszú idő múltán a nevéhez társítható koncepció, aura, színészvezetési mód közvetlen példa lehetne. Az instrukciók mintha leragadtak volna a szerepkibontás első-második stádiumánál. Magyar Tímea (Cica) a röpke, fiatalos kedvességen kívül se értéket, se értékhiányt, se értéktagadást nem robbant Bodnárék és a falu mindennapjaiba. Tóth Roland, a tehetetlen indulatában öccse gyilkosává váló Jani figurálisan nem jut tovább a távlattalan életű mezőföldi Toldi Miklósnál, Beszterczey Attila (Péter) a léha, pökhendi nemtörődömség mögötti emberi vonásokkal marad adós.
Kútvölgyi Erzsébetnek ki kell várnia ? s így a nézőnek is ?, amíg a gyilkosság végbemegy (s aztán még a halott fejbelövése is, a baltás iszonyat nyomait eltüntetendő). Addig ő is csupán egy a zsánerek sorában, még ha fellépése messze felül is múlja társaiét: a gyerekeit rosszul, aránytalan szeretetmegosztással kötő-taszító anya zsánere. E jellemkép eleve összetett, s amikor Kútvölgyi Bodnárnéjának az elvesztett kedvenc helyett immár a megmaradt fiúért, a gyilkosért kell harcolnia, hogy világ árvájává ne váljon, a színésznő beleég az eleve reménytelen mentési manipuláció kormos tüzébe. Maga körött rántja össze a teret, s ezzel összerántja a mű mondandóját, amely immár nem a parasztból polgárrá lett mérnök úr és a földet fáradhatatlanul művelő kétkezi ember közötti ideologikus választásban csúcsosodik ki (Káin bűntelenebb Ábelnél értelemben), hanem az egységesen és megértőn mérő, egyben bőkezű szeretet filozófiájában és gyakorlásának szükségességében.
Az Újpest Színház szívesen határozza meg magát ?a nemzeti drámák színházaként?. Kérdések merülnek fel. A nemzeti dráma feltétlenül előbbre való-e, mint a klasszikus és modern világdráma? Minden magyar dráma nemzeti dráma? Ha nem, melyek és miért nem? A közelmúlt irodalmából csak Németh, Illyés, Sarkadi, Sütő, Csurka színdarabjai képezik a nemzeti drámát ? Dózsa László különféle interjúk futó felsorolásaiban őket említi ?, vagy másokéi is? S nemzeti dráma-e Bodnárné? Ha Németh Lászlóhoz fordulunk válaszért, ő igennel felel. Mint írta, ?a tanult fia szeretetében elfogult anyát [?] az Elektrák vére növesztette ki a történetből? ? ez idáig világdráma, klasszikus dráma lenne ?, de egy magyar szimbólum is izzik a címszereplőben: ?Klütaimnésztrának ez a nővére Hungária is, aki fia holtteste fölött látja be kedvezése bűnét?? Egy mai Bodnárné-Hungária tragédiájához azonban az intézős, csendőrös, cigányos, lámpavivős miliőt mai Magyarországgá is kellene fogalmazni ? ami ezúttal nem történt meg.
