Forrás: Gergye Krisztián Társulata Facebook

A test emlékezete megalkotásához egy különleges képzőművész, Magdalena Abakanowicz munkáiból merítettél inspirációt. Miért érezted úgy, hogy mellette nem mehetsz el szó nélkül?

Abakanowicz művészete nagyon kivételes, hiszen minden alkotása olyan, mint egy letűnt civilizáció emléknyoma. Bár rengeteg különböző vasszobra van szerte a világon, mind egy univerzumhoz tartozik.

Ezek a szobrok rengeteg asszociációt rejtenek magukban: a híres guggoló hátak jelentése például kontextustól függően változik. Hirosimában az atomkatasztrófára emlékeztetnek, máshol a holokausztra, vagy épp a jávai tánc meditációs kezdőpózára. És – bár első ránézésre azonosak egymással – minden darab egyénileg megformált és autentikus.

Ezek a szobrok magukban hordozzák az egyedi, személyes és személyen túli nyelvet, épp ezért tudnak univerzálisan beszélni az ember helyéről a világban.

A darabhoz kiválasztottam tizenkilenc abakanowichi képet, és installációként helyeztem el közülük végül tizenhármat a színpadon. Néha egy zenei atmoszféra, néha egy forma, néha egy gesztus vezet át egyikből a másikba. Törekedtem arra, hogy időutazás is legyen a történet, hiszen a múlt feldolgozása és megtapasztalása nélkül a jövőképünk sem lehet igazán tiszta.

Korábbi interjúdban említetted, hogy a testemlékezet elkötelezett kutatója vagy. Mit jelent ez számodra?

Az ember már az anyaméhben átmegy az evolúciós fázisokon, így mindenki hordoz magában egyfajta kollektív emlékezetet. A test pedig egy olyan erős jel, ami emlékeztethet bennünket az emberiség történelmére, valamint az emberre úgy általában. Arra törekszem, hogy ezt valamiképp felismerhessem, hogy olyan sűrűségben lehessek jelen a saját testemben, ami túlmutat az egyéni problematikákon, és a kollektívra helyezi a hangsúlyt.

Ilyen kollektív téma a halál is, ami talán az egyik legnehezebb kérdés mindenki életében. Ez is többször megjelenik a darabodban.

Igen, szeretném megérteni a halál természetét. Nincs bennem semmi didaktikus vagy népnevelő szándék, egyszerűen csak látom, hogy az ember – főleg a nyugati civilizációban – elvesztette a kapcsolatát a halállal. Nálunk a halál szégyellni és takargatni való dolog, amit nagyon diszkréten kell kezelni. Az emberre már akkor furán néznek, ha például meg szeretné nézni a halott édesapja tetemét. Talán sosem érthetjük meg teljesen az elmúlást, de ha természetesebben közelítünk hozzá, felszabadultabb életet élhetünk.

Sem a rettegés, sem a szőnyeg alá söprés nem jó megoldás. Elengedhetetlen életfeladatnak tartom, hogy foglalkozzunk a halállal. Nincs ebben semmi tragikus.

Hogy viszonyulsz a vallásokhoz?

A személyes hitet, a világban való elhelyezkedést, önmagunk és isteneink elfogadását nagyon fontosnak tartom. A spiritualitás nagyon fontos közelítési pont számomra; csodálatos, mennyi különböző irányban helyezhetjük el magunkat.

A vallások egymásmellettisége gyönyörű, alapvető dolog kellene hogy legyen, viszont napjainkban sajnos személytelenné válik az ember és az istene közti viszony.

Ez nagyban köszönhető a vallási rituáléinknak is, amik nem közelebb hozzák, hanem elidegenítik tőlünk a hitet. Elképesztőnek tartom, hogy hit vagy Isten ürügyén mennyi aljasságra képes az ember, pláne a keresztény vallásokban. A kisajátítások, manipulálások, vallásháborúk, vérengzések még távolabb tolnak bennünket a valódi szolgálattól.

Ezért szeretnék a művészetemen és az előadásaimon keresztül személyes rituálét teremteni, ami a nézőnek is lehetőséget ad az elmélyülésre, a saját rítusai megértésére.

Mint egy terápia!

Nem gondolok erre terápiaként; nem az a célom, hogy meggyógyítsam magam, egyszerűen létszükségletem, hogy ezt csináljam. Egyre mélyebbre igyekszem, és bízom benne, hogy a tapasztalásaimon keresztül jobban megérthetem a világot. Persze minden előadás olyan, mintha nulláról kezdeném. Ez egy folyamatos úton levés, ami nélkül értelmét vesztené ez a létforma.

A darabban a Soharóza kilenc tagja, két táncos, Bánfalvi Eszter színésznő és egy zeneszerző is feltűnik melletted. Hogy lehet összehangolni ennyi művészeti nyelvet egy ilyen komplex témában?

A soharózásokkal szinte ismeretlenül, egyik pillanatról a másikba kerültünk bele ebbe a nagyon sűrű atmoszférába. Sokat beszélgettünk, hosszasan elmondtam nekik a koncepcióimat, de olyan is volt, hogy szavak nélkül, az atmoszféra vezetett mindenkit. A korábban említett 13 abakanowichi képben elhelyeztem az embereket, és sokszor organikusan alakultak ki a jelenetekhez kapcsolódó mozgások és hangok. Minden szereplő nagyon nyitott volt. Az volt a célom, hogy létrehozzak egy 21. századi rituálét, amihez minden résztvevő és szemlélő hozzáadhat egy kicsit. Akárcsak azzal, hogy nem mond neki ellent, hanem beleengedi magát az élménybe.

Mit gondolsz, a ma emberének 2020-ban mit üzen ez a darab?

Nem gondolom, hogy könnyű falat. A pandémiának köszönhetően rákényszerültünk, hogy sok időt töltsünk saját magunkkal, és sok szempontból ez a darab is az ember önmagába fordulását mutatja be.

Ezt az önismereti utat végig kell járnunk ahhoz, hogy a társainkhoz is könnyebben közeledjünk aztán.

Mivel alapvetően elég lassú az előadás, talán segíti a nézőket is kicsit a lelassulásban. Ha ezt nem lépjük meg, elszaladunk önmagunk és mások mellett, bennragadunk a figyelmetlenségben. Ha figyelmesebbek, toleránsabbak, kíváncsibbak lennénk, sokkal kevesebb ostoba problematika lenne a világban. Remélem, hogy ehhez támpontot adhat a darab.

Fotók: Kultúra.hu/Hartyányi Norbert