Egyik kedvenc könyvem Thomas Mann Elcserélt fejek című kisregénye. Ebben egy lány két férfit szeret, egyiknek a fejét, értsd az elméjét, másiknak a testét. Ideális a kettő együtt lenne. Sokan vagyunk ezzel így. A hindu legenda fantasztikus új életre kel Thomas Mann-nál, mutatván, hogy az idők kezdete óta foglalkoztatja ugyanaz az embert: test és lélek harmóniája, a szerelem furcsasága, a vágyak kétélűsége, a beteljesült álmokban való csalódottság. Ez a legenda, és újkori formája is mesés, kalandos, szenvedélyes és tragikus. Mélységesen mély, és elgondolkoztató.
Ez mind nem mondható el az Idő című filmről.
A koreai Kim-Ki-duk filmrendező neve pedig messze nem ismeretlen a mozirajongók körében. Előző tizenkét filmje közül több is díjat nyert a különböző fesztiválokon, és mindben az emberi kapcsolatok mélyére akar jutni, egészen a szélsőségekig futtatva az élet adta végtelen számú lehetőségeket. Nem tűnik tehát elvadult ötletnek betérni és megnézni legújabb munkáját, a nem különösebben blikkfangos Idő címűt. Az idő múlik, és vele változik minden, átalakulnak az érzelmek, halványul a szerelem, erősödik a megszokás. Vele fáradunk mi is, fonnyad a bőr, előbújnak a ráncok, megeszi az idő a testet, a lelket. Ez csupa közhely eddig. És ilyenkor jönnek - más filmekben - az új kapcsolatok, új emberek, kevésbé fonnyadtak, vagy legalábbis új, másféle, még meg nem unt ráncokkal.
Ebben a filmben nem ez történik. Ha a moziba beülni nem is tűnt vad ötletnek, a sztori percek alatt válik azzá. A lány kétéves kapcsolat után betegesen rettegni kezd attól, hogy párja megunja, elhagyja, más lány után néz. Így hát lép egy nagyot; egy hisztérikus-őrjöngős féltékenységi kitörés után elhagyja a fiút, és egy plasztikai sebésszel új arcot szabat magának. Ne a szokásos csinosító, lefaragok itt-bepumpálok ott szépítésre gondoljanak, hisz a lány gyönyörű. Hanem teljes, újságból, három arcból összeollózott mintaszem, orr, száj kerül a lányra, és válik - számomra - szinte pontosan olyanná,
mint az első arc volt. A féléves gyógyulás után a fiúval újra találkozik, az szinte már beleszeret, de mégsem, mert még mindig az első lányt vágyja vissza. Így hát az új arcú, azonos lány féltékeny lesz saját régi énjére. A megoldás? Nem hiszik el. A fiú is átszabatja magát. Újabb félév és újra találkoznak. A sztori végét nem árulom el, hátha van olyan, akit a kíváncsiság behajt a moziba. Nem segít a történet megemésztésében a plasztikai műtétek részleteinek többszöri premier plános vetítése. És itt le is bukik kicsit a rendező: van konkrét üzenete filmjének: hazájában a nők közel egynegyede átesett már valamilyen plasztikai műtéten. Kézzelfogható az intelem: Lányok, ne tegyétek! Kicsit nyers és direkt az utalás. És sajnos az abszurdig feszített történet azért is marad hiteltelen, mert teljesen légüres térben játszódik, és kizárólag az emberi kapcsolatok felszínén kapirgál. Szereplőink nem élnek, csak léteznek. Nem dolgoznak, nincsenek kapcsolataik, nem esznek, nem közlekednek, nem szeretkeznek, csak szexelnek. Nem beszélgetnek, csak vannak, meg kiabálnak. Nem is merül föl, hogy egymás elméjét (lásd fent) is szerethetnék, csak a külső, az arc, a test, a bőr az, ami tényező. Hogy akkor mégis mit szeretnek egymásban olyan végzetesen, hogy egymás megtartásáért új arcot varratnak maguknak, nem derül ki. Ha kiderülne, jobb film lenne az Idő.
IDŐ (Shi gan / Time)
színes feliratos japán-dél-koreai filmdráma, 97 perc
