Miről szól a rendezés? Miért ihlette meg Önt ez a történet?
Azt gondolom, hogy több dolog is van benne, amihez köze van egy színházi, és egyáltalán egy gondolkodó embernek. Egyrészt a történet egy drámaíróról, Strindbergről, és az ő pokoli házasságáról, pontosabban annak végóráiról szól. Enquist a házaspár öldöklő küzdelmét, lelki élveboncolását egy színházi próba keretei közé helyezi. Alkotóként duplán izgalmas, hogy ezt miként lehet és érdemes megvalósítani. És óhatatlan, ha egy darab színházban játszódik, hogy magunkról is beszéljünk benne. Elhangzik például az a mondat a darabban, hogy ?Ez az egérlyuk, a Dagmar Színház, ez a rohadt darab, ez mindenünk. Próbálnunk kell, hogy azt érezzük, szükség van ránk.? Ez minden színházi ember számára húsbavágó akkor, amikor a szakma, de általában a kultúra társadalmi szerepe, megbecsülése folyamatosan devalválódik. Másrészt a női egyenjogúság kérdése, amivel szintén behatóan foglalkozik a darab, a mai napig érvényes kérdéseket és dühödt válaszokat generál. De egyáltalán: az, hogy mitől férfi egy férfi, mi számít férfiasnak, vállalhatja-e egy férfi a gyengeségeit, érzéseit anélkül, hogy csorbulna a férfiassága, illetve hogy mire is van szüksége, mit vár egymástól valójában egy nő és egy férfi, mindannyiunkat érintő, megmozgató problémák. Szintén kényes témának számít manapság a két nő szerelme. Illetve ami talán a legszebb, legérdekesebb számomra a darabban, hogy két ember: egy férfi és egy nő - akik tulajdonképpen egymás vetélytársai, ellenségei - egy ponton eljut oda, hogy képesek egymásra tisztelettel nézni és empátiával fogadni a másik szándékait, érzéseit és lényét. A jelenlegi össznépi gyűlölködés, hisztérikus, ellenségeskedő légkör megszüntetéséhez különösen fontos lépés lenne, hogy képesek legyünk egymásra emberként tekinteni és legfőképp megadni a másiknak a tiszteletet. Annak dacára is, hogy adott esetben ellenfelei vagyunk egymásnak.
Hogyan ítéli meg a három szereplő kapcsolatát? Mi az, ami összefűzi őket?
Strindberg és a felesége között már 7 éve tart egy eléggé rossz házasság. Egyikük sem adja meg a másiknak azt, amire szüksége lenne, rivalizálnak, egyfolytában le akarják győzni a másikat. Aztán egyszer csak, valahol a 4. év táján ? ahogy az lenni szokott ? felbukkan egy harmadik ember, aki csupa olyan dolgot mond a meg nem értett feleségnek, amiket az hallani akar. Azzal is imponál neki, hogy nő létére sokkal bátrabban, szabadabban él, mint ő. (Más kérdés, hogy leszbikusként 1889-ben ?szabadon? élni egyfajta társadalmi számkivetettséget jelent.) A feleség fellángol a jövevény iránt, és itt elsősorban nem az illető neme a fontos, hanem az, hogy belekapaszkodik az első emberbe, aki kedves hozzá és akire fel tud nézni. Aztán, amikor a férj elüldözi a riválist, a feleség némileg gyáva, de kényelmes megoldásként a férje mellett marad és buzgón önsajnál, illetve megkettőzött erővel teszi tönkre házastársa életét és egóját. Három év telik el így, mire eljutnak a válásig, de ugyanolyan izzón gyűlölködő, se veled-se nélküled állapotban van a kapcsolatuk, mint korábban. Ezek a darab előzményei. Ekkor tűnik fel ismét Marie, és a három ember találkozik a színházi próbán. Meg tudják-e csinálni a darabot együtt, amitől az egzisztenciájuk is függ? A feleség meg meri-e tenni a lépést az új kapcsolat felé, vagy benne marad abban az adok-kapokban, abban a kölcsönös sérelmekkel és megtorlásokkal terhes kapcsolatban, ami a férjéhez fűzi, és amitől még mindig függ? Nagyon-nagyon izgalmas feladatnak találom ennek a folyamatnak a bemutatását.
Ez egy elég kényes téma...
Évekkel ezelőtt már megrendeztem a Petra von Kant keserű könnyeit, és abban a darabban két nő szerelmének nem csak a lelki vetületét kellett ábrázolni. Akkoriban kicsit aggódtam, hogy fogják ezt fogadni a Magyar Színház bérletesei, de nagyon jó tapasztalat volt, mert bebizonyosodott, hogy a néző számára az a fontos, hogy hitelesek legyenek az érzelmek, őszinte a játék. Ha érvényesen tudunk elmondani egy történetet, nincs az a kényes téma, amit a néző ne tudna elfogadni, megérteni. Szóval számunkra ez nem jelent nehézséget, pluszterhet. Az igazi kihívás inkább az, hogy a lelki lemeztelenedést meg tudjuk-e mutatni kellő mélységgel úgy, hogy még szórakoztató is legyen. Ugyanis bár kemény dolgokat mondanak ki és élnek át a szereplők, a darab mégsem egy vérdráma. A szerző eleve jó adag iróniával szemléli hőseit, és én magam is fontosnak tartom, hogy ha magunkról beszélünk, tudjunk magunkon nevetni. És ha a néző nevetni fog ? reméljük, sokszor ?, akkor nem csak a szereplők gyarlóságain fog nevetni, hanem saját magán is. Én hiszek a vegyes műfajban, mert szerintem az élet is egy vegyes műfaj. Olyan nem létezik, hogy valami egyfolytában csak tragikus vagy komikus legyen. Úgy gondolom, akkor leszünk jók, ha a darabnak és egyáltalán ennek az egész helyzetnek a tragikomikumát sikerül kidomborítani.
