Új lemezükkel a látszat és szándék(?) ellenére nem riasztják el rajongói táborukat olyan extrém arculcsapással, amely szükséges lenne ahhoz, hogy újra egy szűkebb réteg zenekarává válhassanak, és ahogy tette azt az EMI korábbi élcsapata, a Radiohead anno a Kid A című albumával. A Coldplay nem is próbálja túlfeszíteni a rajongói tűréshatárokat. Még a kísérleti jellegű elemek és a legalternatívabb megoldásaik is kellemesen hatnak, pontosan kiszámítottak, elviselhetőek. Az album zenei küldetését épp ez által teljesíti. Az együttes a popzene világában betöltött kimagasló szerepe révén ugyanis a széles tömegek fülébe csempész alternatív zenei megoldásokat, s ezt úgy, hogy 2008-ban nem fog sok olyan album megjelenni, amely melódiákban gazdagabb lesz a Viva la Vidánál. Még akkor is, ha az együttest érzékelhetően zavarták azok a korábbi kritikák, amelyek dallamvezetésüket kiszámíthatónak minősítették. Erre az orvosságot úgy tűnik abban látták, hogy szinte valamennyi dalban felrúgták a vers-refrén struktúrát és hosszabb instrumentális epizódokkal fűszerezték. Ezek bár nem olyan karakteresek, mint mondjuk a Queen Bohemian Rhapsody-ja, arra azonban kiválóan alkalmasak, hogy kiemeljék Chris Martin gyönyörű melódiáit, amelyek ezáltal még fényesebben ragyoghatnak. Martin fő tehetsége épp ama görcsmentes ösztönében rejlik, hogy hátborzongatóan szép dallamokat tud komponálni, és ez jellemzi az egész albumot (42, Viva la Vida vagy a hibátlan Lovers in Japan).
A dalszövegek már nem ennyire meggyőzőek. Háború, vallási témák, élet és halál képei villannak fel, de üzenetük - már ahol van - ambivalens, és Martin kultúrabékítő személyiségével sincsenek mindig igazán összhangban. A Violet Hillben például hangosan deklarálja, hogy nem akar katona lenni, de a Lovers in Japanben már felszólítja a harcosokat, hogy "katonáskodjanak" tovább, mert "néha a rossz eszköz is szolgálhat jó célt". A bombasztikusan hangszerelt címadó dal refrénjében pedig Jeruzsálem és a katolikus Róma letűnt dicsőségéről olyan fájó nosztalgiával énekel (egy bukott uralkodó gúnyájába bújva), hogy már-már felmerül a kérdés, hol van egy kis chrismartinos világbékítő szitárbetét, amikor valóban szükség lenne rá? A záródal azonban feledteti még ezen apróbb egyenetlenségeket is. Középső egységének himnikus életigenlése magával ragadja a hallgatót, függetlenül az esetleges ellenérzéseitől, vagy akár épp annak ellenére. A dal egyben egyértelművé teszi a Viva la Vida, és az említett Radiohead-album végkicsengése közti lényegi különbséget is. Míg Thom Yorke a Kid A utolsó sorában fájdalmas falsetto hangon suttogja, hogy "találkozunk még egy másik életben", addig Martin "harcostársai" kórusában tiltakozva kántálja, hogy "nem akarom követni se a halált, se annak egyetlen barátját"!
