Nagyszobányi műfű-négyzet a színpadon, két, távolabbi sarkában egy-egy robosztus, szegletes fémpad, lábaiknál egy-egy fonott kosár, az előtérben virágok vidám foltja, a háttérben kifeszített vászon. Szinte csak a vidám madár-trilla hiányzik. Hisz életet jöttünk igenelni. Minden olyan egyszerű, semmi nem vonja el figyelmünket a szóról, az emberi hangról. A színház teljes társulata színre lép ezen az estén: szigorúan utcai, de legalábbis hétköznapi viseletben: mindenki úgy néz ki, ahogyan a civil létből ismerjük. Az utcán járva-kelve, boltból, tévé-stúdióból, bankettről-buliból. Így, ebbe, ide, a végtelenül elevenbe várják és hozzák vissza Radnótit, az élő költőt. Máthé Zsolt pompás rendezése egy olyan embert mutat meg, aki hatvanöt éve hiányzik közülünk, a létből. Senkiházi nyomorultak vették el tőlünk, mint százezreket, milliókat akkor, néhány hónap leforgása alatt.
Máthé figyelmes felfedezőként bejárja az életművet. Keze alatt megkapóan színes, élettől illatozó válogatás született: opus magnumtól a Napló legapróbb, fikarcnyi kis észlelés-bejegyzéséig. Egy barbárul félbetépett élet élő szelleme izzik fel sisteregve ebben az idilli miliőben, e parkias szegleten. Elolvad a megszólaló szövegektől látszólag elválasztó hat-hét-nyolc évtized. A nagyszerűen egymásba hajtogatott rétegek, a magánszféra textus-dokumentumai, levelek, pompásan szellemes kis szkeccsek, a viccesnév-gyűjtemény rövidke kommentekkel ellátott gyöngyszemei, szerelem és pusztulás, mai fejjel felfoghatatlan, egy-egy szédítően tragikus (s egyre gyakrabban felmerülő) szilánkban feltáruló végveszély, játékosság, pompás okosság és érzékenység villanásai és csendjei követik egymást. Máthé Zsolt úgy haladt végig e rövidke élet kronológiáján, mint aki katedrálist épít. Az ember, amikor a magasból zuhanva, a pillanat tört része alatt kiszáradó szájjal, halálfélelemmel várja a becsapódást, úgy közeledünk magunk is a tragikus időhöz feszülten figyelve. A szikrázó tehetségű, elragadó költőt elemésztő korhoz. Kínzáshoz, megaláztatáshoz, munkaszolgálathoz, lezsidózáshoz, a bolháktól nyüzsgő szalmazsákhoz. Borhoz. Cservenkához. Mohácshoz. Szentkirályszabadjához.
Mikor valami, amiről azt hisszük, ismerjük, úgy tárul fel előttünk, mintha soha előtte nem láttuk volna. Mikor valamire, amiről azt hisszük, róla újat már nehéz mondani, úgy mutatkozik meg, ahogy még soha. Elég, ha csak egy aprót igazít az ember a blendén. Ellép egy kicsit megszokott helyéről. Közelebb hajol. Csuja Imre a Nem tudhatom...-ot mondja: mikor az estnek címet adó utolsó sorhoz ér, az államon folyik a könny. Nem emlékműsor: valami roppant eleven, magától értetődő, hétköznapiságával mellbevágó lélekidézés ez. Egy személyiség számtalan rétegének játékos, elmés megmutatása. Dr. Salak magánpraxisa Nagyváradról és Nussbaum Sándor diótörödéje, a magyar nyelvtant hírből sem ismerő nyilas dáma levelének kipellengérezése, a szépséges szerelem törékeny pillanatképei, József Attila "természetes halála", búcsúztatása, a meglepő Babits-sóhaj ("addig nem halok meg, amíg nem írok egy jó detektívregényt") megörökítése, finom hozzávalók egy géniusz arcképéhez.
A Nyitrai László megzenésítette versek nagyszerűen csillognak az est szövetében. Nehéz bármit-bárkit kiemelni: a színen tizenhatan vannak, egyenrangúan a helyükön, megtizenhatszorozva látjuk és halljuk a hiányzót. Tizenhat szempárban fürödve nem fogjuk fel a fel nem foghatót. Vonunk fejünkben olykor párhuzamot a mával. Veszünk leckét emberségből, életörömből, esendőségből, magyarságból. Bíró Kriszta, Csuja Imre, Debreczeny Csaba, Dömötör András, Für Anikó, Gálffi László, Hámori Gabriella, Kerekes Éva, Kerekes Viktória, Mácsai Pál, Máthé Zsolt, Pogány Judit, Polgár Csaba, Széles László, Takács Nóra Diána és Végvári Tamás pompás összhangban, összhangzatban mutat meg egy életet, amire most még a jól tájékozottabbjának is módja nyílik rácsodálkozni. Szokatlan, s roppantul eleven portré ez. A Virrasztó éji felleg kihagyhatatlan mindenki számára, aki ismeri Radnótit. És mindenkinek, aki nem.
