Kay Eiffel (Emma Thompson) valódi kéjgyilkos, persze csak gondolatban: regényeiben előszeretettel teszi el láb alól a hősöket. Ezért olvassák, ez a védjegye. Új regényhőse, a teljesen átlagos, kínosan precíz adóbehajtó esetében azonban kudarcot vall. Tíz éve dolgozik a történeten, de nem találja a megoldást. Látjuk, amint a lehetséges halálnemeket próbálgatva a mélybe veti magát egy felhőkarcoló tetejéről, látjuk kocsival a folyóba rohanni... Megelevenednek a gondolatai, halljuk szikár, ellentmondást nem tűrő mondatait is, melyekkel a végzetébe kergeti hősét. Harold Crick (Will Ferrell), a - kissé sablonos - regényalak a történet vége felé a telefonhoz siet. Idegesen tárcsáz egy számot, s Eiffel szorgalmasan le is pötyögi ósdi írógépén, hogy a telefon megcsörren. És a telefon abban a minutumban megcsörren az írónő lakásán...
Elgondolkodtató, zamatos kis mozi születhetett volna a Felforgatókönyvből, ha nem ordító klisékből gyúrták volna össze. Furcsa hibrid született: valóság és fikció mérettetik meg a filmben, viszont a teoretikus felvetést, hogy e kettő közül melyik az előbbre való, sikerült egy szirupos szerelmi történetbe ágyazni. Nem árulok el nagy titkot a happy enddel (hollywoodi vígjáték esetében ez követelmény), és azzal sem, hogy egy hősnek, akinek a homlokán a kereszt, azért mégis jobb lenne meghalnia.
Valószínűleg ez az ellentmondás okozott álmatlan éjszakákat Zach Helm forgatókönyvírónak is. Harold Crick ugyanis egy reggel arra ébred, hogy egy női hang kommentálja minden tettét. Ha a vak nem is látja, a két történetszál párhuzamos futtatásából azért gyorsan kiderül, hogy Crick regényhős; sorsát nem maga, hanem az írói fantázia irányítja. Nem különösebben egyedi fordulat, hogy a hős fellázad, és feleselni kezd a történetét kiötlő íróval, csak kár, hogy e skizoid fejlemény általában nem a vígjátékok sajátja. Feltehetőleg Forster és Helm sem vígjátékra készültek. Szép teljesítmény, hogy valamennyire mégis sikerült megmenteniük filmjüket: vívódásukat emelték a történet szervezőelvévé. (Gondolom, ezzel a kompromisszummal sikerült megnyerniük a producereket és néhány remek színészt is.)
A kényszer szülte helyzet (ha az) azért torz megoldásokhoz is vezetett, például a Dustin Hoffman alakította irodalomprofesszor figurájához, aki mintegy szócsőként (más szerepe nincs is) megfogalmazza a filmben: Cricknek komédiává kell alakítania saját sorsát ahhoz, hogy elkerülje a halált. A professzor felel azért is, hogy Kay Eiffel és Harold Crick története összekapcsolódhasson, erre a fordulatra azonban már nem igazán jutott az írói fantáziából, ahogy a szerelmi szál kedvéért a filmbe rángatott Maggie Gyllenhaal szerepének alapos megformálására sem.
Vajon merre billen a mérleg, ha egy irodalmi remekművel szemben egy ember élete kerül a másik serpenyőbe? Valószínű, hogy az utóbbi felé. Harold Cricknek meg kellett volna halnia, hogy mentse a mozit. Megpróbálta, nem sikerült.
