Az életmentők igazi hősök. Én csak egy pillanatra lehettem az. Interjú Trill Zsolttal

A sajtóvetítés után a közönségben többen arról beszéltek, hogy majdnem elsírták magukat a filmen.

Jó ezt hallani! Én még nem láttam a filmet, a bemutató időpontjában előadásom volt. Ha tudok, általában elmegyek a premierre, de nem nézem meg a filmet. Lehet, hogy egyfajta félelem miatt, de soha nem volt rám jellemző, hogy megnézem őket, legfeljebb évekkel később, ha úgy adódik.

Mi miatt van ez? Esetleg volt olyan élménye a múltban, hogy megnézte a filmjét, és nem volt megelégedve?

Nem az elégedettségről van szó. A film más világ, az nem színház, ha egyszer összevágták, úgy marad, azon már nagyon változtatni nem lehet. Az ember beletörődik ezekbe a játékszabályokba. Szeretek filmet nézni, szívesen megnézem mások alakítását, de a sajátomat nem igazán.

Mi fogta meg a Mancs történetében? Hogy jött létre az együttműködés a produkcióval?

Nem ismertem Robit személyesen (Pejó Róbert, a Mancs rendezője ? a szerk.), de láttam filmjeiből részleteket. A producer, Laci (Kántor László ? a szerk.) hívott meg, beszélgettünk, megkérdezték, lenne-e kedvem a projekthez. Nagyon szeretek forgatni, egész más világ, mint a színház, és nem is igazán értem, ettől izgalmas. Annyit viszont érzek, hogy ezt gyakorolni kell. Minél többet áll az ember a kamera előtt és minél többször van jelen forgatási közegben, annál inkább a vérévé tud válni. Mivel kevésbé ismerem, teljesen lenyűgöz egy forgatás, minden részével együtt, még a technikai részletek is érdekelnek.

Minden színész máshogy éli meg a színház és a forgatás közötti különbséget. Az Ön számára mi a fő különbség?

Másfajta koncentrációt igényel. Sokáig nem csinálok semmit, egyszer csak szólnak, és akkor be kell indítani valamit. Összpontosítani kell, percek, pillanatok alatt teljes mértékben jelen kell tudni lenni, viszont ezt többször meg lehet ismételni. A színházban ez úgy működik, hogy az ember egyszer csak megérez valamit a történetből, a figurából, az megfogja, és ezt a ?valamit? elő kell venni és rögzíteni. Nagyon fontos, hogy nem megismételni, hanem rögzíteni kell, és újra megpróbálni előadni. A színházban ezek között a momentumok között rengeteg idő eltelik, órák, akár napok. A filmben ehhez képest nagyon rövid időn belül gyakorlatilag akárhányszor meg lehet ismételni ugyanazt, ezért friss is tud lenni. Tehát nem ugyanazok a mechanizmusok működtetik a kétféle játékot, de sok hasonlóság is akad.

Mit ért pontosan rögzítés alatt? A játékában rögzít bizonyos pontokat, a többit pedig akár improvizálja?

Mindent rögzíteni kell a játékban, de ha elkapok egy olyan érzést vagy pillanatot, ami nekem is újat jelent, tehát felfedezek valami addig ismeretlen dolgot, azt kell rögzíteni. És ehhez kell még sok ilyen pillanatot hozzácsatolni, hogy végül ezekből a láncszemekből összeálljon, amit a színpadon vagy a kamera előtt csinálok. A színházban tágabb az időintervallum, ott ezt vissza kell hoznom magamba, egy forgatáson pedig nem: ott helyben kell megcsinálni, amíg jó nem lesz, de többet nem.

Volt a Mancsban olyan jelenet, amit nagyon nehezére esett eljátszani?

Minden kockáért meg kell harcolni. Talán a kutyákkal való kapcsolat volt idegen számomra, nem vagyok egy nagy kutyás, így ez is egy új világ volt, tartottam tőle például, hogy fog-e rám hallgatni a kutya. Ezt azért mégsem lehet kívülről lesúgni? Hatni kellett rá, ő pedig ugyanúgy hatott rám. Rendszeresen kijártam Gödöllőre a kutyakiképzőbe, sok időt töltöttem kutyákkal, ismerkedtem velük.

Nem kapott kedvet saját kutyához?

De, persze, viszont a mi életünkbe nem férne bele. Folyamatosan itt vagyunk a színházban, nem tudnánk vállalni ezt a felelősséget.

Nagyon speciális helyzetben vannak, hiszen a párja is szakmabeli. Sok művész szakmabelit választ, és legalább ugyanannyian határolódnak el ettől.

Az a helyzet, hogy én nem választottam: engem választottak. Mindig a nők választanak, a férfinak van egy kis beleszólási lehetősége, esetleg, de nem sok? (Nevet.) A nők nélkül nem működnek a dolgok, a filmben is van egy nő, aki harcok árán, de segíti a férfit. A film szerintem pont elég teret adott ennek a szálnak ahhoz, hogy gyerekek is értsék és fel tudják dolgozni. A bemutatón tudom, hogy rengeteg gyerek volt, az én gyerekeim is megnézték a filmet a barátainkkal. Azt mondták, a gyerekek végig kommentálták a filmet. Ennek nagyon örültem, hiszen alapvetően nekik készült. Remélem, nem csak hozzájuk, hanem minél több emberhez eljut a film. Szerintem nagyon jó dolog, hogy egy ilyen film közös családi program. A színházban ugyanez a helyzet: a színpadon akkor érzem jól magam, ha különböző emberek, különböző korosztályok vannak a nézőtéren: együtt tudják felszabadítani egymást, és mindenkinek más élményt ad egy adott darab. Ez így van kitalálva.

Visszatérve a ?speciális helyzetre?: adódnak ebből konfliktusok? Vagy épp ellenkezőleg?

Tehát mint mondtam, a nő választ, én meg? leélem az életemet. Jól, rosszul, közepesen; a család és a színház között ingázunk, és nem mondhatom, hogy nem visszük haza a szakmai dolgokat. De ebben a világban élünk, úgyhogy megpróbáljuk ezt kezelni, ezzel együtt élni.

Van Önök között szakmai versengés, vagy konfliktus, ha kritikával illetik egymás munkáját?

Ajtócsapkodás azért nincs, de van olyan, hogy egyikünk zokon veszi, amit a másik mond. Valamilyen szinten biztosan terelgetjük egymást. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy olyan emberek vesznek bennünket körül, akik tudnak segíteni egy ilyen probléma megoldásában. Sőt, a gyerekeink is képesek szólni, ha úgy érzik, szükséges.

A gyerekeik is gondolkodnak a művészi vagy színészpályán?

Nem tudom, majd eldöntik, mi lesz belőlük nagykorukban. Én annyit szeretnék, hogy maradjanak egészségesek, és tenni annyit tudunk, hogy segítjük őket ebben. Befolyásolni nem is nagyon szeretném ezeket a döntéseiket. Előfordult már, hogy beleszóltam más magánéletébe, és rosszul sült el a dolog, úgyhogy vigyázok ezzel, kétszer is meggondolom, mit és mikor mondok. Sőt, úgy érzem, nem igazán értek a gyerekneveléshez, Nelli (Szűcs Nelli színésznő ? a szerk.) ezt gyönyörűen csinálja. Félek is tőle, egyszer visszaüt, hogy sokszor többet foglalkoztam a munkámmal mint a gyerekekkel. Ugyanakkor nagyon remélem, hogy kaptak tőlem valamit, ami hasznukra lesz. Ezek a mi szürke hétköznapjaink.

Nehéz elképzelni, hogy egy színész-házaspár családjának szürkék a hétköznapjai?

Pedig ugyanaz van, mint bárki másnál: valahonnan erőt kell szereznem este hétre, és meg kell próbálnom ? nem biztos, hogy sikerül ? valami ünnepet csinálni a színpadon. Ez rettenetesen nehéz. És van egy gyári hangulata is: be kell jönni, minden áldott nap, és ezerszer végig kell csinálni. És ha ezeregyedszer sem sikerül, ezerkettedszer is neki kell futni.

Ehhez rengeteg kitartás kell. Mit gondol, a kitartása a pályája kezdete óta egyre több, vagy inkább fogytán van Önben?

Vannak pillanatok, amikor úgy érzem, az egésznek semmi értelme. Sok minden átmegy az ember agyán: nem érti, nem tudja, mit csinál, jól csinálja-e, amit csinál, tele van kétellyel, rettegéssel, hogy kezdjen bele egy következő munkába. A pályám során annyi izgalmas és inspiráló emberrel találkoztam, hogy sokszor fel kell tennem magamnak a kérdést: elég jó tudok-e lenni ahhoz, hogy velük dolgozzam. Hála Istennek fantasztikus rendezőkkel dolgoztam és dolgozom együtt, akikre teljesen rá tudom bízni magam.

Nem gondolkozik a rendezésen?

Ilyen rendezők mellett? Én??! A világ legnehezebb szakmája. Iszonyatosan bonyolult, összetett munka, hasonló egy karmesteréhez. A jó rendezők, akikkel én dolgoztam, hatalmas koponyák, nagyon műveltek, érzékenyek. Bátraknak is kell lenniük. Valahol számomra igazi hősök, le vagyok nyűgözve tőlük. Szóval ezeknek a csodafickóknak az ember bátrabban odaadja magát. A színész és a rendező közös munkája nagy kutatás, ismeretlen területekre kell menni, sőt, onnan vissza is kell jönni!

Mint ahogy a Mancsban bementek a romok közé és épen ki is kellett jutniuk?

Pontosan! De a vízimentők, a tűzoltók is ezt csinálják, és az igazi Mancs és a gazdája is ezt csinálta, ők feltették az életüket a mentésre. Én, Trill Zsolt, nagyon kicsi vagyok hozzájuk képest.

Mégis bement a romok közé, pedig nem minden volt díszlet?

Az más dolog. Ők az igazi hősök. Nap mint nap ezzel foglalkoznak. Láttam égő házat, éjjel kettő volt, a tűzoltók frissek voltak, mintha akkor ébredtek volna, és szó nélkül tették, amit tenniük kellett. Mint hétköznapi ember, én nagyon ritkán kerülhetnék ilyen helyzetbe. A színházban és a filmben ez mégis megadatik. De csak egy pillanatra.

Gangel Noémi