A lelőhelyet Max von Oppenheim báró, kairói német diplomata fedezte fel 1899-ben, aki később ásatási engedélyt kapott az oszmán hatóságoktól, és 1911-13 között feltárásokat folytatott. A munkát az első világháború szakította félbe, a báró utolsó ásatási szezonja 1927-ben volt. Max von Oppenheim legjelentősebb felfedezése Kapara palotájának feltárása volt, ahol egyebek mellett öt méter magas szoboregyüttes került elő: a háromalakos kompozíció állatokon álló isteneket ábrázol. Előkerült egy kétszeres életnagyságú ülő női szobor, amely Max von Oppenheim szerint egy istennőt ábrázolt.
A leleteket az Aleppói Múzeum és Oppenheim között osztották fel, a báró a saját részét Berlinbe szállíttatta, majd 1930-ban Charlottenburgban saját múzeumot nyitott, ennek leghíresebb háború előtti látogatói egyike Agatha Christie és férje, Max Mallowan régész volt. A múzeumot 1943 novemberberében brit bomba találta el: a tűzben teljesen megsemmisültek a Tell-Halafból származó fa- és a mészkőműtárgyak, a bazaltszobrok pedig sok ezer darabra törtek. 1944 augusztusában a kilenc teherautónyi "kőtörmeléket" a Pergamon Múzeum pincéjébe szállították.
A háború után a Pergamon Múzeum a szovjet megszállási zónába került, a leégett charlottenburgi múzeum Nyugat-Berlin részévé vált, s bár a "kőtörmelék" az Oppenheim Alapítvány tulajdonát képezte, ennek a kelet-berlini intézmény adott otthont. Max von Oppenheim 1946-ban hunyt el, s halála után majdnem hat évtizednek kellett eltelnie, míg 2002-ben megkezdődhetett a szobrok rekonstrukciója. Nyolc köbméternyi "zúzalékot" 200 falapon terítettek ki, s megkezdődött az aprólékos "kirakósdi". Kezdetben a szakemberek abban reménykedtek, hogy a töredékek számítógépes beszkennelésével gyorsabban össze lehet majd illeszteni a darabokat, ám a komputerek csődöt mondtak. "Az emberek ügyesebbnek bizonyultak, mint a számítógépek" - emeltek ki Lutz Martin, a projekt vezetője.
A 30 szobor és relief bazaltjának vizsgálata során kiderült, hogy igen csekélyek a színben, a szemcsenagyságban, valamint a kristályszerkezetben megmutatkozó különbségek. Végső soron a "törmelék" 95 százalékát "újrahasznosították", s a restaurátorok munkáját nagyban megkönnyítették a jó minőségű háború előtti felvételek. A törésnyomok jól láthatók a szobrokon, de a restaurátorok nem is törekedtek ezeket eltüntetni. Ott, ahol nagyobb darabok hiányoztak, a "rést" bazalttörmelékből, homokból és gyanta keverékéből előállított "betétekkel" tömték ki, ezek világosabb szürke színe elüt az eredetitől. Némely helyen a felületet nem tisztították meg a tűzvészkor a charlottenburgi múzeum tetőszerkezetéből a szobrokra cseppent olvadt üvegtől és bitumentől. A restaurálást a tervek szerint októberben fejezik be.
Tell-Halaf ókori régészeti lelőhely Szíria északi részén található, amely a névadója volt a közel-keleti neolitikum egyik legfontosabb kultúrájának, a Halaf kultúrának (i.e. 4900-4300). A kultúrát monokróm és polikróm kerámia jellemzi, amelynek darabjai Asszíriától a Földközi-tengerig megtalálhatók. Legfontosabb formái a nagy csészék és a mély, peremes tálak. Motívumkincsük geometrikus mintákból, ritkábban figurális elemekből állnak.
A 3000 ezer évre elnéptelenedő területet az i.e. 9. században arámi törzsek szállták meg, és Gúzána néven Bít-Bahiáni állam fővárosa lett. Leghíresebb uralkodója az i.e. 9. század végén - i.e. 8. század első felében uralkodó Kapara volt, aki a citadellán egy korábbi palota romjain építette fel palotáját. Külső falainak alját 187 váltakozó domborműves mészkő és bazalt lábazati lap díszítette. Az északi oldalon 10 méter széles 6 méter magas bejárati portál architrávját három szoboralak tartotta. Az istenalakokat ábrázoló szobrok állataik hátán (állatot mintázó oszloptalapzaton) álltak. A külső bejárat sarkait szfinxek, a belső bejáratét griffek díszítették.
