Két éve még csak egy háromnapos rendezvényre kerülhettek be a nagy hazai magángyűjtemények a Műcsarnokba. Akkor a Budapest Art Fairhez kapcsolódó, azt színesítő villámkiállítás szakmai kerekasztal-beszélgetéssel és konferenciával kiegészítve egyfajta kapcsolatfelvétel volt a két oldal között. Körvonalazta a nagyobb hazai magángyűjtemények gyűjtői politikáját, az állami vagy nonprofit intézmények és a magánszféra kapcsolatát, a művészeti mecenatúra lehetőségeit.
Most mindez a háttérbe kerül és a kiállítás a gyűjtemények intimebb oldalát nyitja meg. Nem csak azt segít átlátni, ki mit gyűjt ma Magyarországon, hanem azt is, hogy miért. Egy eddig többé-kevésbé zárt világ kincsei és titkos vágyai tárulnak fel, a gyűjtő ízlése, vonzódása, baráti vagy szakmai kapcsolatai irányította magatartás. A bemutatott gyűjtők között van ismert budapesti galerista és vidéki állatorvos, közgazdász, filmrendező, fotós és két élvonalbeli képzőművész is. Van, aki a közelmúlt történeti metszetét keresi a képzőművészetben, más izgalmat, megtermékenyítő véletlen rátalálást, ismét más főműveket, mert fontosnak tartja, hogy néhány művész pályájának gerince az ő kollekciójában legyen otthon. Egy azonban mindegyiket meghatározza: nem vagyongyarapítás céljából vásárolnak műveket. Ez az attitűd óriási szabadságot ad a gyűjtőnek, hiszen nem a piac által garantált minőséget keresik, hanem az egyéni karakterük szerinti legjobb darabokat.
A kollekciók egy-egy önálló termet foglalnak el a Műcsarnokban. Középre állva mindegyik teremnyi anyag jól átlátható. Jó ez a megközelítés, láthatóan a rendezők is ebből indultak ki, mert a centrumból nézve maguk a művek, pontosabban a művek egymás közötti viszonya látszik főszereplőnek. A gyűjtemény karaktere tárul fel, a több száz vagy több ezer darabból válogatott néhány tucatnyi; az, hogy a klasszikus avantgárdot követő konstruktív vagy geometrikus, vagy inkább az organikus szellemű művekre kerül a hangsúly. Olyan alkotók szerepelnek, akik meghatározzák a képzőművészeti színteret, vagy kevéssé ismert, eredetiségük miatt megtalált művészek és művek. A Barabás-gyűjtemény például a mester-tanítvány kapcsolat mentén is építkezik, a Hunya-kollekció inkább a közelmúlt történelméből kiinduló műveket keresi ? de mellette kiemelt szerepet kap a mítoszformáló El Kazovszkij vagy néhány ? nálunk alig ismert ? kortárs romániai művész.
Talán a legizgalmasabb Merics Imre, Kozma Péter, Pálfi György és Gerber Pál gyűjteményének metszete volt. Merics személyisége, életmódja és szellemisége ismeretlenül is feltárulkozik a bemutatott művekben, Gaál József teknőkből faragott portréi, Somogyi Győző, Bukta Imre és Berki Viola képei egy koherens világképet írnak körül. Kozma Péter a kortárs fotó és az installáció felé nyitja meg a műgyűjtés irányát, és ez a gesztus nem eléggé méltányolható ? Kudász Gábor Arion, Csoszó Gabriella, Puklus Péter vagy Babinszky Csilla a nonprofit galériákban jól ismert nevek, de a gyűjtők ritkán merészkednek el az ő képeiig. Pálfi György is kötöttségek nélkül értelmezi a műgyűjtést, fontosnak tartja az egyidejűséget, a művészet jelenbe ágyazódását. Ő hozta a kiállításra Nemes Csaba ismert animációs sorozatát, a Remake-et, Nemes és Szépfalvi Ágnes pszeudo storyboard-ját, Haraszty István mobil frízét és Kokesch Ádám objektjét. Gerber Pál a gyűjtést a talált tárgyakig viszi, bolhapiacon, padláson összemókusolt kincseket, régen letűnt, közepes vagy éppen feledhető alkotók műveit, tanítványok vizsgafeladatait emeli be a kollekciójába, mert számára inspirálóan hatnak, valamit kifejeznek abból, amit a művészet lényegének ismer. Az ő gyűjteménye már nem is lenyomat, nem végpont, hanem forrás, számtalan irányban bővíthető, a szabályokat elutasító attitűd: személyes ügy.
Valójában mindegyik bemutatott kollekció a legszemélyesebb intimszférának egy-egy szelete. A kiállítás koncepciója jól működik, gyűjtő és látogató egymásra talál ebben az anyagban. Csak a kivitelezés apróságaira kellett volna odafigyelni: a gyűjteményeket bemutató információs szövegeket itt-ott vadászni kellett, a némelyik műhöz találomra kiválasztott magyarázó vagy értékelő szövegek néhol sokat, másutt keveset mondtak, nehéz átlátni, hová miért került vagy nem került kommentár. A jó ötleten túl az igényesebb kivitelt is megérdemelték volna a vendégségbe hívott magángyűjtemények.
