1981-ben született, az 1990-es évekre, az új magyar demokrácia első évtizedére esett a kamaszkora. Egy helyütt úgy nyilatkozott, hogy nem kedvelte ezt az időszakot. Mi volt erre az oka?

1989-ben nyolcéves voltam. Ebben az évben váltak el a szüleim, majd 15 éves koromban meghalt az apám. Kisiskolásként nekem a rendszerváltás körüli évek a forrongó családi tűzfészekről szóltak, nem bármiféle átérzett értelmiségi eufóriáról. Később aztán, amikor már világosan látszott, hogy a 90-es évek második felére valami megint félrement Magyarországon, a csalódás mértékét is szükségszerűen ellenpontozta a gyerekkori melankóliám továbbélése.

Költőnek indult: első kötete 2005-ben, 24 évesen jelent meg A tiszta ész címmel, ami Immanuel Kant fő művére utal. Miért?

Volt a kéziratban egy vers A tiszta ész címmel, amit végül kihagytam, de kötetcímként megmaradt. A kidobott versre csak homályosan emlékszem, de azt kell hinnem, hogy nem utalt direkt módon Kant írásaira: a cím kiragadott szókapcsolat volt egy látomásos szövegből. A kötet az azóta megszűnt JAK-nál jelent meg, és elég sokan írtak róla – volt, aki belement a kanti kapcsolat szétszálazásába, de ezeket a kritikusi gondolatmeneteket most nem vagyok képes pontosan fölidézni, az utólagos szerzői megfejtéseket pedig nem szeretem.

A következő két könyve szintén verseket tartalmazott. Ezután a regényírás felé fordult a figyelme. Még később, 2016-tól a gyermekirodalom elismert művelőjévé vált. Hogyan történtek ezek a változások? Mi generálta őket?

A kíváncsiság vagy talán valamiféle idealizmus, könnyedségérzés, hogy arra is van út, miért ne menjek hát arra.

A 2016-ban megjelent, Apás szülés című regénye tömören összefoglalva szerelmi történet. Mennyi benne az önéletrajzi elem?

A történet magvára (egy terhes, vallásos nőnél rákot diagnosztizálnak, mire ő úgy dönt, hogy a magzatot megóvandó nem kezelteti magát – a magzat végül koraszülöttként megszületik és életben marad, a nő meghal) egy újságcikkben találtam rá. Ezután már csak föl kellett pakolni az eleven anyagot a történetvázra. Szombathelyen nőttem föl, és korábban nem nagyon írtam a városról – adta magát, hogy ide helyezzem a cselekményt. Ami azzal is járt, hogy a keretezésben és a jól ismert helyszínekhez kapcsolódóan valóban megjelennek a saját életemből vett elemek. De ezek egyensúlyban vannak a kitalált részekkel. Bioboltot például sose vezettem, és szeszesitalt se csempésztem soha az osztrák–magyar határon.

Ugyanebben a könyvében írja, hogy sérülékeny dolog az írásbeliség. Ezt hogyan érti?

Ez a megjegyzés ott egy konkrét és a maga konkrétságában is lírai szövegkörnyezetben hangzik el, amit most nem tudnék idecitálni, de valami olyasmit jelenthet, hogy az önazonos kortárs szövegek, amik egész a betűk szintjéig tudnak önmagukról, most épp megint kiveszőben vannak.

Egyik interjújában használja az anarchista katolicizmus kifejezést. Ezt hogyan kell érteni?

Valamiféle szelíden ironikus öndefinícióként. A római katolikus hagyományban eszmélkedtem, és bár az intézményes egyháztól rég eltávolodtam, a tágan értelmezett spiritualitáshoz közeli viszonyom maradt – ennek a keretei pedig a katolikus szentmisében, a katolikus templomépületekben és a katolikus szentek kapcsán rögzültek meg bennem. Az anarchista katolicizmusról első pozitív asszociációként most is a festő Caravaggio és a filmes-író-költő Pasolini ugrott be; Itáliában ez erős, még csak nem is lappangó vonal.

Rendkívül termékeny szerző: 2005-től máig 15 kötete jelent meg. Eszerint éjt nappallá téve dolgozik?

Vannak nálam sokkal termékenyebb szerzők a kortársak között is. De tény, hogy mindennap leülök írni. Amint említettük, ifjabb koromban valóban sokféle irodalmi terület vonzott a drámaírástól a gyerekkönyvekig, de mivel ezek egymástól teljesen elütő dolgok, talán nem volt nagyon zavaró, hogy akkoriban sűrűbben jelentek meg a könyveim.

Legújabb műve a Jelenkor Kiadónál, Sarjerdő címmel látott napvilágot 2021-ben. Ennek központi gondolata az elmúlással való foglalkozás. 41 évesen miért választotta ezt a témát?

Pontosítanék: a könyvnek csak közvetve témája az elmúlás. A Sarjerdő temetőjáró könyv. Időben és térben az összmagyar temető a fő témája, meg az utazás, a zarándoklat, valamint a jelenlét. Egy csillagképről is írtam, de lényegében mindegyik sírhoz elmentem, amelyiknek a felirata címként ott van a kötetben. Őszintén bevallom, hogy nagyon szerettem megélni és írni ezt a könyvet. Visszatérő tapasztalatom volt, hogy a maguk halk és bensőséges vagy időnként nyers és pusztuló módján a temetőik sokkal többet elmondtak az adott településről, mint a tereik, utcáik vagy akár azok, akik eleven lakják ezeket az utcákat és tereket. Mindebben provokatív gesztusként persze az is benne foglaltatik, hogy a halálra való felkészülés most másként, vagyis ugyanúgy tabu a társadalom széles rétegeiben, mint korábban volt.

2006-ban Gérecz Attila-díjjal tüntették ki, és máig további kilenc rangos irodalmi díjjal jutalmazták a munkásságát. Az elismerések serkentik az alkotás folyamatát?

Nem, legalábbis direkten biztosan nem. Ahogy a barátom, Térey János válaszolta egyszer egy közös pódiumbeszélgetésen a neki föltett hasonló kérdésre: a díj az pénz. Vagyis egy nagyobb pénzjutalommal járó díjból esetleg el lehet utazni valami régóta vágyott helyre vagy föl lehet belőle újítani a fürdőszobát. Komolyabbra fordítva a szót: az írók kivétel nélkül hiú emberek, vagyis adott esetben igenis jól tud esni az elismerés. De a kielégített hiúság, azaz az egó legyűrése a még elvégzendő munkáknál inkább csak összezavar.

Melyik díjára a legbüszkébb?

Ha már muszáj, akkor mondom a József Attilát, mert talán az utolsó pillanatokban kaptam, amikor a politika még nem mászott bele ennyire a döntéshozatalba. És hogy visszautaljak az előbbi válaszomra: meg tudtunk venni belőle egy dunántúli szőlőhegyen egy romos présházat, amit aztán apránként fölújítottunk.

A varázslatosan szép Káli-medencében, az alig száz lelket számláló Balatonhenyén él családjával, távol az irodalmi élet nyüzsgésétől. Ez a környezet, az elszigeteltség nyújt elég inspirációt az íráshoz? Nem hiányzik az eleven, mindennapi személyes kapcsolat a pályatársakkal?

Nem. A Covid előtt se hiányzott, és talán ez is könnyűvé tette a karanténnapokat. Amúgy három éve újra Szegeden élünk vagy éltünk volna, ahol a feleségem munkahelye van, de az elmúlt két év több mint felét a lezárások miatt újra Balatonhenyén töltöttük. A káli inspirációról csak annyit, hogy van ez a sztereotip kép a levendulaszörppel és a kőtengeri borozással napnyugtakor, de ha az ember egész évben, pláne télen is helyben van, akkor nagyon másként éli meg a vidéket. Augusztus 20-a után a fővárosi nyaralók hazamennek, maradnak az üres házak, és mert Balatonhenye is csak egy magyar falu, marad a mélyszegénységben élő szomszéd, aki a kistérségi dzsentrifikáció nagyobb dicsőségére előbb-utóbb úgyis eladja a házát. Nem akarok álszent lenni, hiszen mi is kívülről érkeztünk Henyébe egy bő évtizede, de az elmúlt években radikálisan megváltozott a falu képe, és nem minden szempontból előnyére, hogy finoman fogalmazzak. Tragikus tény, hogy a helyben élő lakosság száma a török idők óta nem volt olyan alacsony, mint most.

Szokás beszélni a hazai irodalmi élet kettészakadtságáról, irányzatok harcáról, szekértáborokról. Van elképzelése az „irodalmi béke” megteremtésére, az indulatok csitítására?

Nem, nincsen. Túl nagyok a sérelmek és túl mélyek a sebek azokban, akik a hangadói ennek a harcnak.

Elárulja, jelenleg min dolgozik?

Nyolc éve írok egy prózai szöveget, ami az elején leginkább naplószerű volt, de az utóbbi években és főként a járvány kezdete óta fokozatosan földúsult fiktív elemekkel és mindenféle betétekkel. Ez az átváltozás odáig jutott, hogy a továbbírás mellett visszamenőleg is újraszerkesztettem a szöveget, erős húzásokkal. Nagyobbrészt henyei könyv, több utazással, valamint versekkel is – időről időre a mesék tartományába csúszva át. Jövő ősszel szeretném lezárni a kéziratot. Ezzel párhuzamosan Térey-ösztöndíjasként egy nagyobb lélegzetű verseskönyvön dolgozom, aminek A Tisza szabályozása lesz a címe.

Fotók: MTI/Czimbal Gyula