Séta sírkövek között – Lanczkor Gábor Sarjerdő című könyvéről

Az 1981-ben Székesfehérváron született Lanczkor az első kötetéért, amely 2005-ben A tiszta ész címmel a JAK-füzetek sorozatában látott napvilágot, megkapta a Gérecz Attila-díjat, a magyar irodalom egyik legrangosabb elismerését. Pályája előrehaladtával begyűjtötte a legtöbb elnyerhető irodalmi díjat, jelenleg pedig a Térey János-ösztöndíj segíti munkáját.

Lanczkor Gábor irodalmi munkásságával kapcsolatban érdemes felidézni Ilia Mihály méltató tanulmányának néhány megállapítását: „Nagyon egyéni hangú és még inkább egyéni ötletű versszerzőnek ismerhettem eddig. (…) Különös írói erényeket mutat föl: város- és természetleírásokban tobzódik, az elsőben térképpontossággal dolgozik, megjelenítő ereje kiváló; a másodikban a festmény színeit adja.”

A 2021-ben a Jelenkor Kiadónál
megjelent, Sarjerdő című könyve 207
prózai, olykor prózaversbe hajló szöveget tartalmaz. Sokféleképpen olvasható ez
a zömében félperces írásokból szerkesztett anyag, de ami összeköti a műveket, a
habarcs egyfajta őszinte és sokszor megható tisztelgés az életből távozottak és
nyughelyük, temetőjük előtt.

A kötet nyitódarabjának címe: Lanczkor Attila 1956–1996 Békés nyugalmat, alcíme: Köcski újtemető. A szerző édesapjának szentelt szöveg csupán két és fél sor:

„Megmaradt bennem a gyöngéd
univerzália, hogy milyen volt szőrös mellkasodra fektetni szőke fejemet, hogy
sűrű és erős volt rajta a szőr, mint a kakukkfű a temető kiégett gyepében,
apám.”

Közbevetőleg jegyezzük meg, hogy a legtöbb szöveg alcímében temetők szerepelnek. A kötet első lapjain Lanczkor a szűkebb pátriája, a Balaton-környék sírkertjeibe repíti az olvasót: Balatonhenyére, Balatonarácsra, Kővágóörsre. Ezután szélesre tárul a horizont: magunk előtt láthatjuk a szerzőt, amint elhagyatott, romladozó zsidó temetők hantjai közt bóklászik. Lehajol, finoman megérint egy-egy sírkövet a bodrogkeresztúri temetőben, talán elhelyezi az emlékezés kavicsát a sírfedélen. Gondolhatjuk, hogy találomra áll meg némelyik nyughely mellett, s ez a gesztus ér annyit, mintha eltávozott rokonok előtt tisztelegne.

Az írói hang olykor váratlanul módosul: a tárgyilagos, dokumentarista, leíró stílus átadja a helyét az érzelmektől hevesre fűtött kifejezésmódnak:

„Winkler Frida 1908–1979. A sírkő nyugati oldalán hosszabb héber felirat. Tovább nyugatra, lejjebb a domboldalban cseresznyefa virágzik a fűvel benőtt hantok fölött. Úgy lejt a temető, akár egy szolmizáló kéz, amely a szó hangot mutatja. Nincs itt más latin betűs halott. ’44 előtti holtak.”

A szegedi zsidó temetőben sétálva egy híres főrabbi-dinasztia hantjai körül forgolódik, s itt már a magyar történelem véres lapjai idéződnek fel a szemünk előtt. Lőw Lipót, „a gólemépítő prágai rabbi ük-ükunokája”, Lőw Immánuel, valamint „mártírrá lett fia, Anti 1907–1942 emlékére”. A közelben Özv. Lőw Lipótné Redlich Borcsa nyughelyét találjuk: „A feleség a férjjel nem közös sírban – pár méterrel arrébb, anyja-apja korábbi sírjában, fia, Immánuel későbbi sírhelye mellett nyugszik. A gránitgúla fekete eres-szürkés márványtábláján mostanra igen nehezen olvasható a vésett felirat; szemcsésen lemorzsolódott a betűk és számok éle.”

A szegedi Rókusi temetőben arról elmélkedik a szerző, hogy a sírkertek bejárásával nem a saját halálára akar felkészülni, az ugyanis nem lehetséges. A nyughelyek itt és sok helyütt nem maradnak érintetlenek, hiszen a luxuslakóparkok korát éljük, s ez a divat nem kíméli a kegyeleti helyeket sem. Így a Rókusi sírkert sem más mára, mint: „Temető, mely egy temető temetője!” Innen már elhordták a sírköveket (ki tudja, mi lesz a sorsuk), de a csontok jó részét nem exhumálta a tiszteletlen, profitéhes utókor. Így az új, mutatós lakóövezet ezekre épül, s a házakba majd jómódú lakók költöznek. Hogy ők kicsodák, azt pont úgy nem lehet tudni, mint azt, hogy kik voltak a föld alattiak.

A román határ ide közel húzódik, és a szerző útja ezután Gyulafehérvárra vezet, majd továbbzarándokol Targu Jiuba. Felkeresi a híres kolozsvári Házsongárdi temetőt, elidőz Apáczai Csere János, Dsida Jenő és Szász Domokos emlékműve előtt, s ekkor kifakad belőle az indulat: „Nem áldás és nem békesség, mindörökké, ámen.”

Ezek után nagy lendületet vesz, és meg
sem áll Nepál fővárosáig, Katmanduig, ahol hivatásos hullaégetők szórják a
Bagmati folyóba az emberi hamvakat, és ahol Eric Johnson balettművész, Faludy
György szerelme egy szállodai szobában önkezével vetett véget életének.

A Sarjerdő című kötetet lapozgatva számos olyan darabra bukkanhat az olvasó, amelyben a szerző fejet hajt az eltávozott pályatársak előtt. A Petri György Dunaalmási temető című szöveg csupán két sorból áll:

„Az új kőtömbhöz nem megyek közel. Egyszerű fejfa mellett egy dobozos sör a hanton; a halála évében, 2000 késő őszén jártam itt, lucskos hidegben.”

Lanczkor a Kerepesi temetőben elzarándokol József Attila síremlékéhez, egyetlen rövid sora erről így szól: „Vízszintes sírkő, hótól olvashatatlan, nem söpröm le róla.” Ugyanitt, a Nemzeti Pantheonban Vörösmarty Mihály, Kosztolányi Dezső és Kisfaludy Károly emlékművei előtt tiszteleg, megkeresi Ady Endre dacosan oldalt forduló szobrát, és az ő Lédájának nyughelye előtt is fejet hajt. Hosszú sétája során – s itt már a közelmúlt történelme is jelenvalóság – szemébe tűnik Kádár János kifosztott sírja, és a hullagyalázók kilétéről is van elképzelése.

A történelemben való alámerülése során
a következő útja az Új Köztemetőbe vezet. Végigsétál a 301-es parcella felé
vivő kanyargós ösvényen: „A harmadik körönd után, a sűrű sírkövek után akácos.”
S innen nem is olyan messze, a sírkert hátsó sarkában elébe kerül a 298-as
parcella, ahova a kivégzett nyilasokat földelték el; belebotlik Szálasi
hantjába is. Nem ítélkezik, nem mond véleményt, csupán leír. A szenvtelensége
teszi igazán megrázóvá ezt a részt, hiszen az élet végeztével, halálunkban már
mind egyformák vagyunk.

Nyitókép: részlet a borítóképből. Forrás: Líra.hu