A tárlat egy döbbenetes nyersanyagot használ fel a téma kibontására. Bécsben nemrég találták meg egy náci időkben végzett fajbiológiai kutatómunka hatalmas dokumentációs anyagát, több tízezer filmfelvétellel és fotóval. A munkát vezető Josef Wastl a pontos méréshez sztenderd adatfelvételi módszert dolgozott ki, ezzel rögzítette fajspecifikusnak vélt adatokat deportálásra összeterelt bécsi zsidókról, hadifogoly lágerlakókról ? és kontrollcsoportként fölvette az őrök, a helyi lakosság, sőt a saját adatait is. Dr. W. és a náci tábor kápója tehát ugyanúgy vizsgálati személy, mint az azerbajdzsán katona vagy a tizenéves osztrák fiú.
Forgácsék ezt az anyagot kínálják fel különféle képtechnikákkal, termenként más és más kontextusba állítva. A legtöbb portré videóképen jelenik meg, nagyon erős lassításban, ami megköveteli a nézőtől, hogy időzzön el a képek előtt, várjon, amíg a minden státuszjelétől megfosztott emberi arc bemozdul, szembenéz vagy elfordítja a tekintetét. Először múzeumi környezetet imitáló, klasszikus galériasort szerveznek ezekből a portrékból, itt szemtől szembe kontaktust teremthet a látogató a bekeretezett videóképekkel. Az egyiken maga Forgács is megjelenik, mint egy reneszánsz festő, ?kiszól? a képből, figyelmeztet, hogy korántsem történeti dokumentációval van dolgunk. Majd egy falnyi képernyőn ugyanezek és újabb arcok villódznak, tömegesen már nem tudjuk egyéniségként látni őket, agyunk lázasan keresni kezdi a hasonlóságokat, a különbségeket ? az egyes emberrel létesített viszonyból ráállunk az osztályozásra.
Innen már kiszélesedik a tér: egy függönydarabokra vetített portré-soron haladunk át Dr. W. ?dolgozószobájába? ? ez a rész kicsit színpadiasabb, mint az előző termek, itt az installáció veszít a koncentrált hatásból ?, majd a munkamódszer filmes dokumentálása következik a falakra és a padlóra vetítve. Egy zárt vetítőteremben az egyik alany, egy túlélő öregkorában beszél arról, hogyan készítettek Dr. W. munkatársai gipszmaszkot az akkori arcáról, hogy feltárhassák a zsidók faji jellemzőit. A kiállítás ezzel a maszkkal és Louise McCagg zsugorított gipszmaszkjaival, illetve Forgács groteszk videó-portréjával zárul.
Az utolsó teremből az ember önkéntelenül is a bejáratra fordul rá és újra nekikezd az útnak. Forgács eltorzult arca Giorgione portréjával szinte végtelenített loop-ként folytatódik, mert a probléma azonos. Nem a náci fajelmélet, nem a lágerek története és nem az emlékezés, hanem az ösztönös viszonyulás, ami mindig valami referenciát keres a másik arcában. Még csak nem is kell hozzá a világszerte újraéledő idegengyűlölet; elég a képkorszak nagy átka, ami megvezetett információ. A manipulált és manipulálható kép a digitális képkészítés révén a kortárs művészet egyik nagy témája, de maga a látás ösztönszintű folyamata ritkán kap ilyen mélyen átélhető és minden érzékkel befogadható hangsúlyt, mint itt és most.
