Elisabetta Gnone-t elsősorban a Fairy Oak és a W.I.T.C.H sorozat szerzőjeként ismerjük, a PesText fesztiválon azonban az Olga, a papírlány trilógiáról mesélt.
Amikor az Olga-kötetek magyar fordítója, Dobosiné Rizmayer Rita a kedvenc hőséről kérdezi, Gnone elmondja, hogy számára mindig az indulás az legizgalmasabb. „Egy sorozat első kötete mindig különleges helyet foglal el a szívemben, mert abban kell mindent felépíteni, kitalálni.” Ekkor még fel kell fedeznie a bemutatandó világot, amiben kezdetben számára is minden új és meglepő. Ilyenkor követi el a legtöbb hibát, ezért az első köteteket gyakran át- meg átírja. Sorozatainak lezáró részeit is nagyon kedveli, mert azokban elbúcsúzhat a hőseitől. Emiatt jelenleg az Olga-trilógia befejező része, A rejtélyes lány áll a szívéhez a legközelebb.
Nagyon szerette ezt a trilógiát, mivel újfajta írásmódot követelt meg tőle. A fordító szerint pedig ebben a történetben Gnone megtalálta a leírások és a dialógusok közötti tökéletes egyensúlyt.
Az olasz író a képregények világától elindulva, azokból inspirálódva jutott el e szövegalkotási módhoz. Elmeséli, hogy kislányként megőrjítette az anyukáját, mert a vasárnapi újság amerikai képregényein kívül semmi mást nem olvasott. „Hálásnak kell lennem ezeknek a párbeszédeknek, hiszen megtanítottak, hogyan lehet három sorban elmesélni mindent” – mondja, majd elárulja: a Fairy Oak első verziójáról sokan mondták, hogy szinte nem is regény, hanem forgatókönyv, mivel nem tartalmazott leírásokat. „Meg kellett tanulnom leírást írni; elképzelni, hogy a lányok mit látnak, amikor elmennek otthonról.” A jó leírás titka az, hogy úgy ábrázolja a környezetet, mintha ő maga is most fedezné fel, árulja el Gnone. De az is fontos, hogy ne essen túlzásba, mert a hosszú leírásokat a mai fiatalok már nem olvassák el.
Az Olga-köteteken sokat dolgozott: a harmadik rész végét még akkor is átírta, amikor a kézirat már a magyar fordítónál volt. Gnone szerint körülbelül két-három év szükséges ahhoz, hogy az író elégedett lehessen a történetével. Ennyi idő kell, hogy a sztori megfelelően ki legyen bontva, a szálak jól el legyenek varrva. A kézirat leadásakor úgy érezte, hogy már világosan látja a rejtélyes lány történetét, ám újraolvasva rájött, hogy a végét nem megfelelően varrta el, ezért még dolgoznia kellett rajta.
Gnone jellemzően a kamasz lányokat szólítja meg, nekik kínál mankókat a felnövéshez. Ez valószínűleg azért lehet, mondja, mert amikor még a Disney-nél dolgozott, kisgyerekeknek és főként lányoknak írt.
„Az ő nyelvüket tanultam meg, és érzem, amit éreznek, ezért szerettem volna nekik szentelni a regényeimet is” – összegez. Majd azt is megtudjuk, hogy habár a kamasz lányok érzelmeit tudja a legvalószerűbben ábrázolni, és az ő sebezhetőségükről mesél a könyveiben, nemcsak a lányokhoz és a kamaszokhoz szól az Olga-könyvekkel.
„Előbb-utóbb mindenki érezheti magát megsebezve, és kerülhet olyan helyzetbe, ami idegenül és kényelmetlenül hat rá.”
Még felnőttként is megeshet velünk, hogy kilógunk a sorból vagy hogy nem tudunk kiegyensúlyozottak, nyugodtak maradni. „Azt szerettem volna érzékeltetni, hogy normális, ha úgy érezzük: nem találjuk a helyünket a világban, és hogy ezzel az érzéssel nem vagyunk egyedül, mások is küzdenek vele.” Az Olga-trilógia arról a hosszú és különleges útról mesél, amelynek során egy kamasz lány megtalálja a helyét a világban, és megérti, miként lehet odafigyeléssel fordulni másokhoz, és gazdagítani őket. A történetek arra is megtanítják az olvasót, hogy van, amikor ez nem jön magától: erőfeszítéseket kell tennünk az érdekében.
Az Olga-könyvek a természet tiszteletére is megtanítanak. A fordító rámutat, hogy a trilógia záró kötetében a szerző megismerteti az olvasóval a természet veszélyes oldalát.
Gnone szerint fontos, hogy a környezetünk mindkét arcát lássuk. Nem jó, ha csak romantikusan gondolkodunk a világról, mivel van egy vad, titokzatos arca is. Fontos, hogy ha belépünk a természetbe, tisztelettel és alázatosan közelítsünk hozzá.
A trilógia első kötete, az Olga, a papírlány a bennünk levő jót kutatja. Mi az adottságom, mi a jó tulajdonságom? – kérdezi. A második rész, a Jum, a sötét szerzet arról a mély űrről mesél, amit valakinek vagy valaminek az elvesztése okoz. A trilógia befejező része, A rejtélyes lány pedig a felnőtté válás története.
Arról a félelemről, kétségről szól, hogy megtaláljuk-e a helyünket, szerepünket ebben a hatalmas, nyüzsgő világban. A kötet emiatt nemcsak a kislányokat és a kamaszokat, hanem a szülőket is megszólítja, közös olvasásra is alkalmas.
A trilógia illusztrációi különlegesek: Linda Toigo óriási papírkivágatokat készített.
A több rétegből felépülő kompozíciók életre keltik a jeleneteket, és megmutatják, hogy noha a papír sérülékeny, efemer, hétköznapi anyag, bármit létre lehet hozni belőle. Gnone szerint egyszerre metaforája a törékenységünknek, az erőnknek és a rugalmasságunknak.
A beszélgetés a PesText fesztivál programja volt, és itt megnézhető.
