Szolnokon, a Zagyva folyó partján, a régi vár helyén, egy hatalmas park mélyén megbúvó két épület hat-hat műtermében háborúk, forradalmak, rendszerváltások, felújítások és újjáépítések sodrában 115 év óta folyamatos alkotómunka folyik. Ha ide számítjuk a szolnoki kolónia félszázados előzményeit is, a 19. század közepétől napjainkig több száz művész alkotásával, dokumentumokkal regisztrálhatjuk a Szolnokhoz kapcsolható képzőművészet több mint másfélszázados jelenlétét.

IMG_4768

A zsánerfestészet, az egzotikus tájak, életképek kereslete húzta három évtizeden át vissza Szolnokra az osztrák katonatiszt festőt, August Pettenkofent, aki fegyverét ecsetre cserélve vált ismertté színpompás vásáraival, cigánytanyáival, echós szekereivel. Biztos és kényelmes kvártélyt talált az alföldi mezővárosban, amelyet párizsi műtermével felváltva látogatott. Először osztrák festők, majd a külhonban dolgozó magyarok követték, képeikkel híressé téve Szolnok két folyójának mocsaras-párás vidékét, az Alföld, az emberek viseletének, mozgásának festőiségét. Így került kapcsolatba a Tisza parti város művészeti életével többek között Deák-Ébner Lajos, Bihari Sándor, Mednyánszky László, Koszta József.

A képzőművészet történetének századvégi nagy változása, a műtermi festészettel szemben a természetben festés truvája egyre több plein air művésztelepet szült Európa-szerte. Hazánkban ismert példa a nagybányai, amely Hollósy Simon müncheni iskolájának nyári kitelepedésével indult. Szolnokon példájukra és az előzményekre alapozva 11 művész kérvényezte a kultuszkormánytól egy művésztelep alapítását. Ennek kivitelezésére alakult meg 1901-ben az a Művészeti Egyesület, amely mindenekelőtt a hivatalos és a magánszemélyektől érkező lelkes felajánlásokat gyakorlatra váltva egy év alatt felépíttette a 12 műtermet, majd 1902 Péter és Pál napján átadta azokat a nyolc jelentkező művész számára. Ezzel egyidejűen megfogalmazta alapszabályát, amely a törzs- és vendégtagrendszerrel működő nyári műtermek használatától az együttélés, a fenntartás legapróbb részleteire is kiterjedt.

IMG_4773

A kolónia megnyitásakor elképzelésük egy olyan plein air festészetet körvonalazott, amely motívumkincsét, kompozíciós és színfelfogását az alföldi táj természeti látványából, az ott élő nép életéből, környezetéből meríti. A szolnoki művészet sosem jelentett stiláris egységet, ?iskolát?, azzal együtt, hogy mind a tanítványok, mind az egymás közelében dolgozó művészek tevékenységében minden periódusban kimutatható bizonyos közös törekvés egy-egy festői kérdés hasonló irányú megoldására. A század első évtizedében egy dekoratív, összefogott színfoltokból építkező posztimpresszionizmus mutatható ki a képeken, amelyet legpregnánsabban Fényes Adolf munkássága példáz. Stiláris jegyeit őrzik többek között Zombory Lajos, Szlányi Lajos, Kléh János munkái. Az első háborút túlélve a telep több jelentős művésszel bővült. A ?30-as évek körül Aba-Novák Vilmos temperatechnikája termékenyítette többek ecsetjét, így Chiovini Ferenc, Pólya Tibor munkáit. Ugyanígy vált közkedveltté Zádor István nagypolgári miliőt örökítő enteriőr- és portréfestészete. Zádor István nevéhez fűződik a rézkarctechnika országos szintű megújítása is.

A ?30-as években Borbereki Kovács Zoltán festőként és szobrászként is jeleskedett a kolónián, Aba-Novákkal és az akkor szintén itt dolgozó Kovács Margittal a szolnoki kolónia nevét is ?bearanyozták? az 1937-es Párizsi Világkiállításon kapott érmeik. A ?40-es években sokakkal együtt Basilides Barna, Mattioni Eszter és Bernáth Aurél is dolgozott a Szolnoki Művésztelepen. Közös és egyéni sikereikről a fővárosi lapok rendre tudósítottak.

Az első háború súlyos veszteségei után is sikerült talpra állítani a kolóniát, a válság éveiben is valamelyest támogatást szerezni a viszonylag normális munkához. A II. világháborút követő rendszerváltással, az egyesület megszűnésével azonban nemcsak a kolónia működési rendje, de a háborús károk újjáépítésének üteme, a felépült műteremházak rendeltetése, funkciója is megváltozott.

IMG_20170325_141226

A közigazgatási átrendeződés, a lassú újjáépítés után a város bérlakásokként osztotta ki a műtermeket. Helyben lakóként és korábbi jogaik révén költözhetett be Chiovini Ferenc és a háborúból betegen hazatért kiváló fametsző, Patay Mihály. Kettejük mellett Benedek Jenő, P. Bak János és Bótos Sándor néhány évig tartó szolnoki jelenléte körvonalazta 1956-ig a kolónia munkásságát. A művésztelep újjáépítése után diákszállóként hasznosított másik szárnyépületét csak 1957 után állították helyre, mikor is a város úgy döntött, hogy a Művészeti Alappal közösen fiatal művészekkel telepíti be a művészházakat. A háború előtti kolónia doyenjeként dolgozó Chiovini mellé 1956 és 1960 között hét festő, három szobrász és egy grafikus költözött. Az ő munkájuk jellemezte évtizedekig a Szolnoki Művésztelep művészi, kiállítási tevékenységét. Természetelvű, táj- vagy figurális felfogásban dolgoztak, ki-ki a rá jellemző stílusjegyekkel: Bokros László organikus, Berényi Ferenc konstruktív absztrakt irányba, Baranyó Sándor expresszívebb, Meggyes László, Fazekas Magdolna inkább egy lírai impresszionista vonalon haladva. A három szobrász ? Nagy István, Simon Ferenc, Szabó László ? mindegyike dolgozott fémmel, fával, márvánnyal. A fiatalon elhunyt Mészáros Lajos festőművész után a ?70-es, ?80-as években többen távoztak főként a Dunántúlra. Helyükre pályáztak mások, ki vendégként, ki állandó tartózkodásra. A ?60-as, ?70-es évek sokszorosított grafikájának kiváló képviselői kötődtek a művésztelephez: 1956-tól Gácsi Mihály, majd 1984-től Rékassy Csaba és Ágotha Margit.

Az évszázad utolsó évtizedében megkezdődött a Szolnoki Művésztelep évekig tartó teljes rekonstrukciója. Az átépítés megtartotta a kolónia eredeti, kétépületes szerkezetét, amelyekben a műtermek mellett a Kert Galéria kiállítótere is helyet kapott.

Pogány Gábor Benő szobrászművész szervezésében és elnökletével a 2002-ben újraalakult Szolnoki Művészeti Egyesület a telep művészeti vezetőjével, Verebes György festőművésszel és a kolóniát fenntartó városvezetéssel egyetértésben visszatért a műtermek alapításakor bevált beutalásos rendszerű működtetéséhez. Azóta fiatal művészek és többször külföldi meghívottak is váltják egymást hosszabb-rövidebb időre. Egyéni kiállításokkal, évi rendszerességgel megrendezett országos tárlatokkal, nyitott műtermekkel, a város terein rendezett bemutatókkal, oktatótevékenységgel ismét a régió központi kulturális helyszínévé emelték a művésztelepet. Tevékenységük minőségével a szolnoki kolónia ismét hazai képzőművészetünk látóterébe került.

A Magyar Örökség-díj nemcsak a Szolnoki Művésztelep 115 esztendejének folyamatos művészi munkáját ismeri el, de a folytatásban rejlő, nélkülözhetetlen bizalmat is jelzi.

 

Írta: Dr. Egri Mária
Fotó: Takács József