A mű sikerének számos oka van. Olyan témát dolgoz fel, ami ritkaságszámba megy a magyar irodalomban, ez pedig az 1956 után Romániában felfokozódó ideológiai tisztogatás nyomán megindult letartóztatási hullám során börtönbe vetettek, büntetőtáborokba deportáltak szenvedése. A szerző a rá és népes családjára kirótt, mérhetetlenül igazságtalan, embertelen sínylődést írja meg olyan hasonlíthatatlanul szép szöveget formázva, olyan aprólékos, dokumentarista ábrázolást nyújtva, amely felejthetetlenné, örök érvényűvé emeli a regényét.
Az ok, amiért a kommunista állam a regénybeli s vélhetően a valóságos család ellen a terrorintézkedést alkalmazza, teljesen abszurd. A református tiszteletes apa a lehető legmélyebb hittel hirdette az igét, amit az állam vezetése önmagára nézve egzisztenciális fenyegetésként azonosít. Ez pedig azzal jár, hogy az édesapát 1958-ban huszonkét év börtönre ítéli, amiből aztán hat évet le is kell töltenie. A hat gyermek gondja így az édesanyára, valamint egy, a családhoz önként csatlakozó fiatal árva lányra marad, akit korábban befogadtak. Őt, ezt az angyali ártatlanságú teremtést a gyerekek hamar elfogadják, megszeretik és Nényunak nevezik el. Nényu pedig akkor is kitart mellettük, amikor a csonkán maradt családot – nem sokkal az édesapa letartóztatása után – mint elemente dusmanoase, ellenséges elemként, mindenüktől megfosztva kitelepítik a Duna-menti Baragan büntetőtelepére.
A hosszan hömpölygő cselekményt a legkisebb gyerek, András szemszögéből követhetjük végig. Tőle tudjuk meg, hogy olyan kietlen vidékre kerülnek, ahol a szürke porviharokban megszámlálhatatlan ördögszekér görög a pusztaságban, és ahol kezdetben egy földbe vájt odúban hajthatják álomra a fejüket. Ezt a zugot is meg kell osztaniuk holmi, a környéken tengődő rókacsaláddal. Később egy ócska, huzatos barakkban, bordelben húzzák meg magukat, és a legidősebb testvér, Ferenc megtiltja a gyerekeknek a pityergést, hiszen ezzel csak édesanyjuk szívét keserítenék.
Az elbeszélő ebben a korai időszakban még csak kétéves, édesapjára nem is emlékszik, ez az otthontalanság az otthona, természetes életközege. S milyenek a gyerekek! Összehasonlítási alapjuk nem igazán akad, a meghurcoltatás, a teljes nyomorúság a számukra adatott világ, amelyben sokat nevetnek és játszanak, kóborolnak, kalandoznak. Ezen kívül szertelen vakmerőséggel szökési terveket kovácsolnak, pedig hát nincs is hova menniük. A szökevények ráadásul általában vagy a Dunába fulladnak, vagy a Securitate fegyveresei lövik őket agyon. Más kérdés, hogy az internáltak közül számosan választják ezeket a halálnemeket, mert számukra még a halál is jobb, mint az örök reménytelenség. A regénybeli család azonban élni akar, s ebben a vallásos hit segíti őket.
Különös, hátborzongató világ a román fogolytábor. Számos beszámolót, irodalmi művet olvashattunk, filmeket is láthattunk a koncentrációs táborokról, a német lágerekről, a magyar Recskről, például Faludy György Pokolbeli víg napjaim című munkáját, Szolzsenyicin Gulág szigetcsoport című óriásesszéjét, Varlam Salamov Kolimai történetek című novellafüzérét, Lengyel József Igéző című művét. Ezekből a forrásműként is olvasható beszámolókból kimazsolázhatunk megdöbbentő hasonlóságokat és eltéréseket a bestiaállamok lágerviszonyiról. Előbbire példa a Kitelepítésben felbukkanó Marin pungás figurája. Ez az illető a politikai foglyok közt az egyetlen köztörvényes (erre utal a pungás kifejezés, ami gazembert jelent). Ő a rabok hierarchiájában a többieknél egy fokkal magasabban áll, neki még lova és szekere is lehet. Afféle kápóról van szó, aki uraskodhat a többiek felett, parancsolhat nekik, a kiszolgáltatott kitelepítetteknek, deósoknak. Ami viszont igencsak eltér a többi büntetőtelep gonosz rendjétől, hogy itt Baraganban lehetséges a hitélet gyakorlása. A rabok birtokolhatnak Bibliát, tarthatnak lágermiséket, és az egyik barakk hátsó zugában, ahova az őrség sem teszi be a lábát, még egy ikonosztáz is helyet kaphat.
S micsoda különleges társaság sínylődik itt! A regény lapjain találkozhatunk az akkor huszonhárom éves Paul Gomával, a neves íróval (ő csak két éve hunyt el Párizsban, koronavírus-fertőzésben), de itt raboskodik a világhírű Nicolae Balota esszéista, irodalomtudós is. Rajtuk, értelmiségieken túl feltűnik Antonescu marsallnak, a fasiszta román állam diktátorának megözvegyült felesége, Nadia pilótaasszony, a kizárólag nőkből álló vadászrepülő ezred egykori tagja, akibe romániai látogatása idején nem más szeret bele, mint Antoine de Saint-Exupéry, A kis herceg írója. De itt senyved a királyi testőrség ezredesi rangú parancsnokán kívül sok, teljesen ártatlan diák, egy óhitű pravoszláv asszony, vagy Auschwitzból hazatért zsidó ember és még számtalan különös, egzotikus figura.
A regény drámai csúcspontja kétségtelenül az a megrázó epizód, amelyben az édesanya haláláról olvashatunk. A kíméletlen kényszermunkában megtört testű, lelkű asszonyból kiszáll a lélek, és a hullaházba szállítják. Ebbe azonban sem a hat testvér, sem a gondozójuk, Nényu nem hajlandó beletörődni, felkerekednek és Marin pungás szekerén elindulnak visszaszerezni az édesanyát. Ott, a hullaházban csodás, már-már természetfeletti módon addig ölelgetik, szólongatják a kihűlt testet, míg „visszaszeretik” az életbe. S az asszony nemsokára megerősödik, és a jövőben töretlenül bízva, imádkozva vár a család a szabadulásra.
Ennek is eljön aztán az ideje, vége szakad a rablétnek, ám van egy bökkenő. Nincs hova hazamenniük, mert minden vagyonkájukat és a házukat is elkobozta a hatalom. Így, nincstelenül nem is siettetnek hát elhagyni a tábort. Csak mikor már az összes internált elhagyta a fogság helyszínét, akkor vágnak neki a bizonytalannak.
Mint egy interjúból kiderül, a szerző szándéka szerint a regény itt lezárult volna, azonban a kötet szerkesztője, a Jelenkor Kiadó vezetője, Nagy Boglárka arra kérte Viskyt, hogy írja tovább a művét, vegye bele az apa kiszabadulásának történetét és a család újraegyesülését. A kiadói kérést megszívlelve az író, az olvasók örömére kiegészítette a regényt ezzel a fejleménnyel is. Az apával való újratalálkozás megrázó élényéről Visky András ebben az interjúban is beszélt.
A regény zárlatában olvashatjuk, hogy a lelkész apát a tömlöcben eltöltött évek nem törték meg: kiszabadulása után ugyanolyan lelkesedéssel, ugyanott folytatja hitszónoki munkásságát, ahogy korábban tette, s az ihletett lelkészi ténykedését szomjazva immár messze földről is elzarándokolnak hozzá a különféle felekezethez tartozó hívők.
Nem tudom, tekinthető-e ez a végkifejlet felhőtlen happy endnek vagy sem. Hiszen aki egyszer ette már a fogság kenyerét, az soha többé nem lehet igazán szabad. Érezheti úgy, mintha a rabláncokat élete végéig viselnie kéne, és örökre megbélyegzett maradna.
A képen Visky András József Attila-díjas író, drámaíró, dramaturg, egyetemi tanár, színházi teoretikus. Fotó: Kiss Gábor
