Egy diktatúra mindig abszurd – jegyzi meg nevetve Visky András költő, drámaíró, egyetemi tanár, teoretikus, amikor a gyerekkoráról beszélgetünk. Édesapját, Visky Ferenc református lelkészt az 1956 utáni ideológiai tisztogatás jegyében letartóztatták, és 1958-ban 22 év börtönbüntetésre ítélte a román kommunista vezetés. Egy év múlva feleségét, Visky Júliát és hét gyermeküket kényszermunkatáborba internálták. Visky András, a hetedik gyermek csak kétéves volt, amikor veszélyes agitátornak nyilvánították. Egy minden borzalmával együtt is gyönyörű gondviselés-történet szereplőjével beszélgethettem.

Mi jut először eszébe a Dunáról?

A szegény Duna. Ez a kifejezés Esterházy Pétertől származik. Nekem valójában nem is a Duna jut eszembe, hanem a Borcsa nevű ága, amelyet mi, gyermekek magunk között „Kisdunának” neveztünk, amikor odatelepítettek minket. Egy Lăteşti nevű lágerben éltünk a Duna alsó folyásának mentén. Nagyvízkor ez a Borcsa-ág egyesült a „Nagydunával”. Amikor Esterházy Péter a Hahn-Hahn grófnő pillantását írta, megkeresett, hogy mutassam meg neki a „szegény Dunát”, amit én ismerek. 1990-ben, mindjárt a politikai fordulat után megnéztük ezt a helyet, Péter lelkész testvérem is velünk jött. Nagy szükség volt lelkészre, mert az a hír járta, hogy a deltában, meg Galați és Tulcea környékén felütötte a fejét a kolerajárvány. Emlékszem, mikor hárman indultunk a Duna-deltába, és anyám megemlítette a kolerajárványt, apám úgy köszönt el tőlünk, hogy „Győzzön a jobbik!”. (nevet)

A lágerben először gödrökben laktak a kitelepítettek, utána lett a colibă, amely egy „félszuterén lakássá” változtatta a gödröt, majd ezután épült a bordei (barakk). Mi két helyen laktunk a Duna mentén, az elsőt úgy hívták, hogy Răchitoasa (Rekettyés – mondanánk magyarul). Ott mi is gödörben laktunk. Életveszélyes volt az a hely a gyerekek számára. Például rizst termesztettek, és csatornákon keresztül engedték be a vizet a rizsföldekre, aztán vissza a folyóba.

Anyámnak ez rémálom volt, hiszen a gyerekek könnyen el tudtak tűnni ezekben a csatornákban.

Utána áttelepítettek Feteștire, mert Răchitoasát megszüntették valami miatt. Később a Román Kommunista Párt úgy döntött, hogy Fetești-et is felszámolja – beszántották. Amikor mi 1990-ben lementünk, csak hatalmas kiterjedésű szántóföldeket láttunk, a bărăgani pusztát. Később egy román filmrendező, Ion Gostin elvitt engem Rubleára, mert ott megmaradt egy olyan barakk, amilyenben mi is laktunk Lăteşti-en. Egy dokumentumfilmet forgatott, amelynek a centrumában a Júlia című darabom volt, anyám klinikai halálának és az onnan való visszatérésének a története. Elképesztő nagy élmény volt, visszatértek az illatok, és újra érezhettem a tapasztott fal tapintását – ahogy a pelyva kimeredezett a tapasztásból, arra nagyon jól emlékezett a tenyerem. Amikor Esterházy Péterrel elmentünk megnézni a mi lágerünket, csak két fejfát találtunk. Német nevek voltak rajtuk, nyilván bánáti svábok nevei. Ennyi maradt a temetőből. Ezt azóta is mindig kikerülik a traktorok.

A hét Visky testvéren kívül más gyerek is volt a lágerben?

Răchitoasára nem emlékszem, de dolgozom azon, hogy feltárjak ottani történeteket. Lăteşti-re viszont emlékszem, ahhoz a lágerhez kötődik egy gyönyörű szerelmi történet is. Egy Romulus Pop nevű medikust ötödéves kolozsvári orvostanhallgatóként letartóztattak, mert úgy gondolta, odahagyja az egyetemet egy időre, és ő is részt vesz a kommunizmus kiépülése ellen szervezett fegyveres ellenállásban. Mi őt Bimbó bácsinak hívtuk, csodálatos ember volt.

Amikor letartóztatták, volt egy szerelme, Tereza, egy görögkatolikus pap lánya. Romulus is görögkatolikus volt, hívő ember, és mélyen érintették a görögkatolikus vallás kiirtására és az ortodox egyházba való beolvasztására tett törekvések. Ezért is foghatott fegyvert. Romulus menyasszonya egyszer csak megjelent a lágerben, eljött hozzá, és ottmaradt. Gyerekeik születtek, rájuk jól emlékszem, mert a családban én vagyok a legkisebb, a hetedik gyerek, és akik ott születtek, ők az én nemzedékem voltak. Közeli kapcsolatban voltunk velük, Bimbó bácsi kezelte az édesanyámat, amikor nagyon-nagyon beteg volt, és Tereza asszony is szerette édesanyámat, mély barátság volt közöttük.

Tereza asszony csak úgy besétálhatott oda, majd önként maradt?

Önként jött, akárcsak a mi legendás Márika nénink, a diakonissza Nényuka, akit nagyon szerettünk. Nényuka úgy jöhetett, hogy amikor bennünket Magyarkécről fölpakoltak egy teherautó platójára, hogy később leürítsenek a nagyváradi Securitate pincéjébe, akkor édesanyám épp nem volt otthon, apám meg már börtönben volt. Édesanyám épp az elsőszülött testvérünket vitte el Nagyváradra, hogy a tüszős mandulagyulladását kezeljék. Márikával együtt jöttünk be a Securitatéra, mert ő nem hagyott minket egyedül, fölkapaszkodott az indulásra kész hatósági járműre, és követelte, hogy őt is deportálják. Nagyváradon felfedezték, hogy a hét gyermekből kettő hiányzik, ők a nagynénénknél voltak. Édesanyánkat már korábban begyűjtötték, mire velünk odaért a teherautó, ő a testvérünkkel már ott volt a pincében. Magyarkécről telefonon értesíthették a Securitate tartományi parancsnokságát, hogy Nagyváradra ment.

Anyám is leírja ezt, hogy ahogy őt megláttuk, megöleltük, és megvigasztalódtunk, hogy ő velünk lehet. Márikának – aki semmiképpen sem akart elhagyni bennünket, bár rá nem vonatkozott a kilakoltatási határozat – megparancsolták, hogy menjen el az ikrekért, vigye le őket Răchitoasára, és ott jelentkezzen velük a lágerparancsnoknál. Márika hozta el őket – az erről szóló okmányok itt vannak előttem. Jelentik mindezt Bukarestbe, hogy az ikrek, akik szerepeltek a kilakoltatási határozatban, amit Alexandru Drăghici belügyminiszter kabinetfőnöke írt alá, utólag érkeztek a lágerbe.

Mi szerepel a kilakoltatási határozatban indoklásként?

Hogy miután az apámat börtönbe zárták, mi folytattuk a népi demokrácia elleni agitációt. Hogy nem röhögtek ezen? Kétévesen szerepelek a népi demokráciára veszélyes agitátorok listáján. Nagyon be lehettek tőlem ijedve. (nevet)

Annyira abszurd ez!

Egy diktatúra mindig abszurd.

Az is döbbenetes, hogy a faluból leadják a drótot, mikor a legvédtelenebbek a gyerekek. Mekkora összefogás kell a rendszerszintű gonoszsághoz…

A Faustból már tudjuk, hogy a gonoszságnak is megvan a kreativitása. Ez egy más típusú kreativitás, amely mindenestől fogva gyöngeségellenes. Mert a gyöngeség leplezi le a gonoszságot. Ezt a gyöngeséget az asszonyok és a gyermekek nagyon is fel tudják mutatni. Anyám, aki nem tudott románul, értekezni sem tudott velük, 24 éves volt, mikor Magyarországról átszökött Romániába, teljesen el volt veszve. Márika tudott valamennyit románul, de nem sokat, mert ő meg a Székelyföldről származott.

Az 1947-es székelyföldi éhínség idején jött a Partiumba, bekopogott a szüleimhez, így fogadták őt be, és velünk élte le az életét, mi meg rajongtunk érte. Nem olyan volt, mint egy nagynéni, úgy nőttem fel, mintha két anyám lett volna. Ő gyönyörűen beszélt az anyámról. Forgattunk egy filmet róla, Két hét pihenő a címe, abban van benne ez a jelenet – mikor az anyámat már legyűri az Alzheimer, őt még nem, nézi anyámat, és azt mondja: „Micsoda asszony volt!” Én ezt a jelenetet úgy szeretem.

A lágerben hogy nézett ki egy gyerek napja?

Arra emlékszem, hogy a tipikus nap az volt, hogy anyámnak el kellett mennie dolgozni, Nényuka meg elindult élelmiszer-beszerzésre. Mi heten együtt voltunk. A legnagyobb testvérem kilenc évvel idősebb, mint én, és a nagyok – Mária Magdolna nővéremmel és Péter bátyámmal mi voltunk a kicsik – fogtak össze bennünket, hogy ne csángáljunk el a nagy pusztaságban. De nekünk is voltak feladataink. Például a napraforgó és a kukorica szárát gyűjtöttük és vágtuk fel, mert azzal tüzeltünk. Nem volt szabad lemennünk a Dunára, anyámék nagyon féltettek bennünket. Ott volt Nicolae Balotă irodalomtörténész is, a börtön után nem engedték haza, hanem kijelöltek neki egy kényszerlakhelyet. Arra is emlékszem, hogy ő meg Paul Goma, az író elvittek minket – mind a hetünket – kirándulni, a komp átvitt bennünket a Borcsán, és ott a nagyon-nagyon furcsa szigeten kószáltunk, máskor meg tanítottak minket halászni.

Amikor foglyokat hoztak le a börtönökből – mert nemcsak a kitelepítettek végezték ezt a kényszermunkát, hanem ők is –, olyankor nagy izgalom lett úrrá az ottlakókon. Ilyesmikre emlékszem. És a telekre, ahogy megyünk együtt az óriási hóban misére Pătraşcu görögkatolikus pap barakkjába. Nemrég tudtam meg a testvéreimtől, hogy Nicolae Balotă megkérte anyám kezét. De nemcsak ő. Anyám nagyon széparcú, finom nő volt. Le is írtam most ezt a mondatot az új könyvembe:

„Valahogy mindenki össze akart költözni az anyámmal.” De anyám megvárta apámat. Minden kérőjének mondta: „Azt a hátralévő húsz évet kivárom.”

Olyasmire emlékszem még, hogy folyamatosan éhesek voltunk, és hogy nagyon nehezek voltak a telek, mindig fáztam. A cipők vagy nagyok voltak, vagy szorítottak, nyáron mezítláb jártunk. Egy kiégett dobkályhánk volt, abba télen folyamatosan kellett nyomni a felvágott kocsányokat. A legfontosabb nyári feladat az volt, hogy amikor a Borcsa kicsi lett, akkor a Duna árterületéről meg a szigetről gyűjtenünk kellett a fákat, amiket a Duna hozott. Fel kellett halmozni, mert a fa aranyat ért. A kukorica- meg napraforgószárral nem lehetett igazán fűteni. Éjszaka teljesen kihűlt ez a vékony falú bordei, és ez alapélmény – a testem valahogy elhárítja a hideget most is, nagyon tudok fázni. Viszont ennek az a paradoxona, hogy pihenni csak úgy tudok, ha hideg van a hálószobában. Melegben aludni annyira idegen, hogy úgy érzem, nem pihentem semmit.

Különös, hogy az ember olykor testi érzetekkel emlékezik. Bár ritkán esik szó róla, meghatározó emlék mindannyiunk számára az is, mikor láttunk először halott embert. Ki volt az első halott, akit láthatott?

Ez nagyon érdekes dolog. Mert az első halott, akit láttam, az az anyám. Anyám ugyanis ott a lágerben a klinikai halál állapotába került, úgy vitték el tőlünk, mint egy holttestet. Nényuka ebbe nem akart belenyugodni, és vele ment. Erre nem emlékeztem, de azt mondják, több pap is volt a lágerben, akik ekkor eljöttek, és keresztet vetettek, imádkoztak anyámért. Csak arra emlékszem, hogy elvitték tőlünk. Ezért nekem anyámhoz kapcsolódik a holttest látványa. Bevitték Fetești-re, és azt már pontosan nem tudom, ott mi történt.

Borzalmasan izgalmas, hogy valóságkonstrukciókkal szembesülök, amikor a testvéreimet kérdezem. Azt láttuk, hogy egyszer csak visszahozták, ott feküdt a szalmán, és a kisebbik nővérem azt mondja, hogy valaki – szerintem Nadia Russo pilótaasszony – elhozta a gramofonját, feltett egy karácsonyi lemezt, felhangzott a Stille Nacht, és anyám ekkor felült. Ezt a történetet alig tíz napja hallottam először. Még mindig a hatása alatt vagyok. Amikor anyám érezte, hogy meghal, végrendelkezett. Ráhagyott bennünket Márikára. Vagy Teresa asszony, vagy Nadia Russo írta meg a végrendelet szövegét, mert csak az aláírás anyámé. Neki nem volt ereje megírni, és gyönyörű románsággal van megfogalmazva ez a végakarat. Ezt az okmányt őrizzük.

Több interjúban mesélt arról, hogy a lágerbeli élet a Bibliából is ismerős várakozás ideje volt. Egy hely, ahonnan Isten megszabadítja az övéit.

A várakozásnak a bibliai értelemben vett eszkatologikus tere – valóban így él bennünk. Hogy eljön a Messiás és helyreállít mindent. Anyám mindenhova magával vitte a Szentírást, annak idején Nagyváradra is, így lehetett nála, amikor kitelepítettek bennünket. A lágert anyám napi bibliafelolvasásai változtatták át, felismertük a helyzetünkben az egyiptomi és babiloni fogság történeteit, a Megváltóra várakozást.

Képzelje, épp tegnap derítettem ki, hogy apámnak mi volt a napi szakasza a Bibliában, amikor én születtem. Márk evangéliumának egy olyan része, ahol a tanítványok elhívásáról van szó, és szerepel benne az András név (Márk 3:16–19.). Elgondolkoztam, miért ezt a nevet választotta ki. Szerencsés vagyok, mert a történet részévé váltam. Lăteşti-en Egyiptomban voltam, láttam a Vörös-tengert, a Duna választott el attól a számomra teljesen elképzelhetetlen szabadságtól, ami mindig azt jelentette nekem, hogy ott az apámmal együtt leszünk.

Mert a szabadság képzete összekapcsolódott a család helyreállításának vágyával és hitével.

Ez nagyon sokat elmond az anyámról, hogy mindvégig hitte, hogy a család helyreáll. Amikor átmegy ezen a haláltapasztalaton – erről szól a Júlia –, akkor ez azzal függ össze, hogy elveszíti a hitét, és előttünk akar meghalni. Belelép a Jób-történetbe, de ő nem akar végigmenni mindazon, amin Jób, nem akarja látni a gyerekei halálát. Tóth Krisztina A könnyű poggyász című versében van ez a szép mondat, mely az anya-gyermek relációt idézi meg: „követelem, ígérje meg, hogy / én halok meg előbb”.  Ez egy anyamondat.

Milyen veszélyérzete volt gyerekként?

Anyám halálától féltem.

Azelőtt is, hogy ennyire beteg lett volna?

Egy folyamatos jelen időben élek, nagyon nehezen tudom elkülöníteni az azelőttöket és azutánokat. Ez megragadhatatlan tapasztalat. Ha arra gondolunk, hogy az első tudatos emlékem az anyám sírása és tehetetlensége, az utazásunk a marhavagonban, a szomjúság, miközben fegyveres katonák őriznek bennünket, ezek valóságos traumákat okoznak.

Anyám féltése állandó, ami most abban mutatkozik meg, hogy semmilyen erőszakot nem tudok elviselni. Ha az utcán meglátok ilyet, a legőrültebb módon beleavatkozom vagy kiáltozni kezdek, és több napra feldúlja a lelkemet.

A másik, amitől félek, a testvéreim halála. Péter testvérem kétszer is a halálán volt, egyszer az orvosok teljesen lemondtak róla, de anyám nem. Most, hogy naponta beszélünk az oltásról, döbbentem rá, hogy nekem nincs is hivatalos oltási könyvem, mert a kisgyerekkoromat a lágerben töltöttem, Péter testvérem az oltás hiánya miatt gyermekbénulást kapott. Csak szelíden mosolyog, ha manapság az oltásszkeptikusok megnyilvánulásait hallja. Attól is folyamatosan féltem – és ez be is igazolódott –, hogy nem tudom elveszíteni a szüleimet. Ez azt mutatja, hogy van egy felnőtté válási problémám. Miközben már a gyermekeim gyermekei töltik meg elképesztően sok örömmel a házat, ha eljönnek hozzánk.

Milyen az a nap, amikor az ember megszabadul? Hogy ment végbe a szabadulás?

Kétértelműen és ironikusan. Mert amikor közölték, hogy elmehetünk, szabadok vagyunk, mindenkinek volt hova mennie, de nekünk nem. És anyánk azt mondta, hogy mi itt maradunk addig, amíg apánk szabadul, mert ezt az életmódot megtanultuk, ismer bennünket a Duna, mi is ismerjük a Dunát. Anyám leveleket írt onnan, többek között Richard Wurmbrand feleségének is, az ő férje ugyanis együtt volt apámmal a börtönben. Ő elküldött értünk egy fiatal párt, velük mentünk vonattal Bukarestbe, és a tetőtéri, kicsi lakásukban éltünk hónapokig. Emlékszem, hogy esett az eső, beázott a plafon, csorgott be a víz, bádogcsanakokba fogtuk fel az esővizet, de nagyon boldogok voltunk. Később egy Józsefháza nevű faluba jöttünk, ahol apám bátyja református lelkész volt, és a falu nagyvonalúan befogadott minket. Volt egy lakatlan ház, és a tulajdonosa mondta, költözzünk be oda. Ott voltunk, amíg apámat elengedték.

Milyen volt ez a találkozás? Ennyi hiánytapasztalat és szenvedés után milyen volt a boldog beteljesültség?

Nagyon közel volt a megőrüléshez. Nemcsak nekünk vagy nekem lehetett nehéz, hanem, azt hiszem, neki is. Hiszen több mint hat év esett ki a család közös életéből, és azt nem lehet bepótolni. Gondolja meg, hat év alatt a gyerekek mekkorák lettek. És ennek nincs folyamatossága, egy nagy cezúra van, ami nem tölthető fel elmondott történetekkel, noha elmondjuk a történeteinket egymásnak. Nagyon meg akartam ismerni őt, mert sokáig a fényképeken sem ismertem fel.

A Visky család 1964-ben Hegyközpályiban

Az apátlanság meg az apakérdés valahogy Isten-kérdés is számomra – az eltűnésük is Isten-kérdés.

Amikor hazajött, nem akart velünk úgy találkozni, hogy egyszerre rázúdítjuk önmagunkat. Egyenként mehettünk be hozzá, sorra léptünk be a szobába. Az a pillanat, amikor a legkisebb bátyám, Péter is bement, és már mindenki bent volt, csak egyedül én álltam kint, megtanította nekem, hogy az idő egy testi érzet, egy nem mérhető eleme a létezésünknek. Nincs sok meg kevés idő, hanem tapasztalatok vannak, és a tapasztalatot nem tudjuk időben mérni. Az nehéz volt. Fogalmam sem volt, mi történik bent. Amikor bementem, és láttam, hogy ott van mindenki velem szemben, úgy éreztem, egyedül állok a színpadon. Néztek rám, úgy éreztem, mindjárt összeesek, és nem tudok mondani semmit. Rám tört a félelem, hogy most kiderül, nem is ehhez a családhoz tartozom. Mindenen keresztülmentem. És apámnak a kreativitása, hogy mindenből szertartást, színházat csinált, ez ott nagy súlyokat helyezett rám.

Aztán ő kérdezett, én meg válaszolgattam. Elképesztően fiatalnak tűnt nekem. Nem ez volt az apaképződmény számomra – nagyon fiatalnak tűnt, nagyon közelinek, és láttam, hogy a legnagyobb testvérem mennyire hasonlít rá… Nem tudtam az arcok között tájékozódni, és két-három kérdésnél tovább nem is jutottunk ebben a beszélgetéshelyzetben. Nem ment. Neki sem. Nem tudtam folytatni. Nem tudom, korábban sírt-e, de amikor engem megismert, magához vett, és mindketten sírtunk. Apám visszatérése nekem a férfisírással is összekapcsolódik. Ami ritka tapasztalat egy gyermek számára. Nagyon jó viszonyban voltunk. És ahogy ezt most kimondom, hallom, hogy már ez a mondat is jelzi, hogy nem éppen szokványos apa-fiú viszony volt ez.

Miket kérdezett akkor?

Köszöntünk egymásnak, én jó napotot köszöntem. És az volt az első kérdése: Téged hogy hívnak? Mondtam a teljes nevemet. Utána megkérdezte: Te is ehhez a családhoz tartozol-e? És mondtam, hogy igen. Megkérdezte – és ez a precizitása a helyzetnek: Ismered-e az apádat? És akkor mondtam azt, amit utána ő sokszor idézett:

Eddig nem ismertem, de most ismerem.

És nem tudtam tovább folytatni, hanem nekirohantam és átöleltem. Akkor sírtunk. Ezt nevezem Isten-történetnek – nem ismertük, és megismerjük. Az ember által elmondott Isten-történetnek mindig visszatérő eleme és meghatározó motívuma az egymáshoz tartozás és a nem ismerés egész bonyolultsága.

Egy ilyen apa-fiú kapcsolat tapasztalatával milyen volt apává lenni?

A hiányzó apa a túl nagy apa. És ez mindig így függ össze: a túl nagy apa a megismerhetetlen apa. Az az apa, aki a megfelelést várja el a gyermektől, holott nem várja el. Csak a gyermek nem tudja másképp megélni. Nehezet kérdezett, mert a dolgok tudatosíthatók, de egy ponton túl feldolgozhatatlanok. Nem én működöm, és nem a vágyaim vagy valamiféle tudásom, hanem az ösztöneim működnek apaként. Nem a hétvégéken voltam együtt a gyerekeimmel, hanem folyamatosan, nagyszerű, hogy így alakulhatott, és szép dinamikája volt a családunknak. Négy gyermekünk van, már felnőttek, nem velünk élnek. Szép feladat volt. Nem tudtam szigorú apa lenni, én beszélgetős apa voltam, mert előttem inkább anyamodell volt. Az apaságból talán az a fajta modell tudott a legélőbbé válni számomra, ahogy a családi szertartásaink kialakultak.

Mert a bibliaolvasáshoz számomra nem az unalom társul, hanem az idő és a világ megnyitása, valamint a szabadságélmény.

Éppen ezért ezek közös találkozások lehettek a saját gyermekeimmel is. Nem hiszem, hogy túl jó apa lettem volna, mert annak szigorúnak is kell lennie, én viszont a végtelenségig elfogadó voltam. A tőlem különböző másikat ajándéknak fogom fel, valahogy ilyen az alkatom. A sokféleség gazdagsága, azt hiszem, a teremtés poétikus jellegéből fakad.

Megdöbbentett, amikor megtudtam, hogy az egyik fia ugyanazt a nevet kapta, mint ön. Ráadásul ő is színházi pályán alkot, rendező, ezért biztosan küzdelmekkel jár ez a névazonosság. Nem tartott attól, hogy ezáltal „túl nagy” apává válik ön is?

Kézzel-lábbal tiltakoztam, nehogy az én nevemet kapja. De 1986-ban ő éppen akkor született, amikor a feleségem meg volt győződve afelől, hogy el fog veszíteni engem. 1985-ben lettem ellenzékivé, ez házkutatást, eltűnést, kihallgatások sorozatát jelentette. Itt van mellettem most is a titkosszolgálati anyagaim gyűjteménye, 1400 oldal. Nagyon erős dolgok derülnek ki belőle, megértem a feleségemet, okkal aggódott. Sokáig tiltakoztam, de amikor azt mondta, hogy te el fogsz tűnni nyomtalanul, és szeretném, ha egy András mellettem maradna, ezt az érvet nem tudtam nem elfogadni.

A fiamnak valóban nem lehet könnyű ezzel a névvel. A Yale-en rendezést tanult, és engem elbűvöl a szakmai tudása, a szakmai beszélgetéseink fantasztikusak. Be is szól nekünk vasárnaponként a család, nehogy elkezdjetek megint szakmázni! Ő nem az a fajta rendezői nemzedék – alkatilag sem az –, aki elroppantja a színész gerincét, mert csak a saját sikere érdekli. Ő közösséget teremt mindig, és a közösség hozza létre az előadást. Miközben felkészül egy-egy munkájára, nagyon jókat tudunk beszélgetni, és ez nagy örömmel tölt el. Nem arról van szó, hogy hasonló esztétikát vallunk, ő mondja is nekem néha, hogy:

hát, apa, ez már passé.

Én meg jó néven veszem, hogy őt már más érdekli.

#Duna-hét

Az archív kép kivételével a fotókat Kiss Gábor készítette. Megjelent a Magyar Kultúra magazin 2021/1. számában.