„Elmegyünk megkeresni a szivárvány lábát” – Balogh Viktória fotóművész

A fényképezéshez a kedvet és az inspirációt, valamint az első tükörreflexes kameráját is az édesapjától kapta. 14 évig zongorázott, érettségi után mégis egy fotós OKJ-tanfolyamra iratkozott be, ami után már nem volt kérdés, hogy a fotóművészet irányába mozdul el. A Kaposvári Egyetem fotográfia alap-, majd mesterképzésén tanult, 2019-ben végzett. 2016-tól a Fiatalok Fotóművészeti Stúdiójának tagja, 2019-től vezetőségi tagja, titkára is. „Civil” munkája is a fotózáshoz köti: a Mai Manó Házban dolgozik. Egyetem alatt és utána is számos ösztöndíjat nyert el: 2016 és 2019 között köztársasági ösztöndíjas és az Új Nemzeti Kiválóság program ösztöndíjasa, 2018-ban és 2019-ben a Magyar Fotóművészek Szövetségének ösztöndíjasa, 2020-ban és 2021-ben pedig a Pécsi József Fotográfiai Ösztöndíj nyertese.

Mitől vagy ilyen sikeres, ha ösztöndíjakról van
szó?

Az első és legfontosabb az, hogy tudni kell róluk. Volt olyan ismerősöm, akinek én mondtam, hogy létezik köztársasági ösztöndíj. Az egyetemi ösztöndíjakat azért tudtam eredményesen megpályázni, mert nagyon jó átlagom volt. A művészeti iskolákban sokan nem foglalkoznak a jegyeikkel, holott jó tanulmányi eredménnyel szép támogatásokhoz lehet hozzájutni. Nagyon komolyan vettem a tanulást, majdnem végig színötös volt az átlagom.

A fotográfiai ösztöndíjak már jóval ismertebbek a szakmán belül, és ezek közül jó párat pályakezdő fotóművészeknek adnak. Sokakat elriaszt az, hogy a pályázáshoz rengeteg papírt kell beadni és kutatási tervet kell összeállítani, ami sok munkával jár, nem beszélve arról, hogy utána a tervet meg is kell valósítani. Számomra nagyon fontosak voltak az ösztöndíjak, mert az általuk elnyert támogatások segítettek abban, hogy többet foglalkozhassam művészettel, megvalósulhassanak a projektjeim.

Idén is megnyerted a Pécsi József-ösztöndíjat.
Viszed tovább az előző évi témádat?

A pandémia több ösztöndíjtársamat megakadályozta abban, hogy végigvigyék a projekttervüket, nekem viszont inkább segítségemre volt a leállás. Tavaly A szivárvány lábánál című sorozaton dolgoztam, amely paradicsomi, ám valójában nem létező helyzetet mutat be. A járványidőszakban két hónapig lehetőségem volt teljesen kiszakadni a fővárosból, ami megmutatta számomra, milyen környezetben szeretnék élni. De ez csak ideiglenes állapot és illúzió volt, hiszen utána visszatértem, és látszólag ugyanúgy éltem tovább.

Ennek a metaforája lett számomra az a mondás, hogy a szivárvány lábát nem lehet elérni.

Legalábbis álmodozással nem. Kemény munka és rengeteg áldozat kell hozzá. Az idei projektem erről szól: hogy miként lehet a városi létből tartósan kilépni. Ennek egyik lényeges kérdése például, hogy művészként miből tudnék vidéken megélni, miként tudnék otthont teremteni az egyre növekvő építőanyagárak és egyéb költségek mellett. Van egy telkünk Pécs külterületén, a Mecsek oldalában. A terv az volt, hogy ott építkezünk majd. Ebből idén még semmi sem valósult meg, pedig sokat tettünk érte, no de legalább abba az utcába költöztünk albérletbe.       

Miben fog különbözni az idei sorozatod a
tavalyitól?

A korábbi munkáimból nem sok derült ki rólam, nagyon konceptuálisak voltak. A mostani sorozatokban már én is megjelenek, és ezzel egy új kifejezési formának is teret engedek. Talán ez a lehetőség a kísérletezésre a legnagyobb előnye az egész ösztöndíjnak. Míg az előző évben az elvonulás csak próba volt, amiből visszatértem, most már a realitásokkal is szembesülnöm kell, ha hosszabb távra tervezem a vidéki életet.

Rendkívül sűrű az életem: Pécsről vagy Dunaszekcsőről utazom a munkáim miatt a fővárosba vagy Kecskemétre. A Mai Manó Házban hatórás állásom van, emellett vezetőségi tag vagyok a Fiatal Fotóművészek Stúdiójában. Sok időt töltök a kecskeméti Fotográfiai Múzeum gyűjteményében is. Az összes munkámat imádom és megtiszteltetésnek érzem, emiatt is nehéz az elszakadás a fővárostól. Az idei projekt célja az, hogy megörökítsem azt a sok fáradozást, bizonytalanságot, kérdésfelvetést, ami ahhoz kell, hogy teljesen vidékre költözhessem. Mivel az ösztöndíj végéig a teljes terv már nem valósulhat meg az általam elképzelt formában, más lezárása lesz a projektnek. Pár hete a barátommal vettünk egy lakóautót, és novemberben útra kelünk: elmegyünk megkeresni a szivárvány lábát.

Ezen a projekten kívül más témákon is dolgozol?

Ha minden jól megy, idén októberben végre részt vehetek a regensburgi Artist in Residence egy hónapos programban, amelyet már háromszor halasztottak el a járvány miatt. Köztéri installációt készítek majd, ezen is sokat gondolkodom. Részt veszek a Capazine fotós periodikájának létrehozásában is, amelynek idei címe Let’s plant. Ez jól összeillik a Pécsi-ösztöndíjas témámmal, hiszen itt is a kert, a természet a fő téma.

Ehhez a projekthez jött az ötletem, hogy biofotókat készítsek, azaz ne legyen nyomtatás, vegyszer, károsanyag-kibocsátás. Növények nedvével színeztem meg akvarellpapírokat, majd a kertünkben szedett, lepréselt növényeket helyeztem rájuk, és kitettem őket a napra. Ahol a növények nem fedték a papírt, ott elhalványodott a szín, így rajzolódtak ki a mintázatok. Ez egyfajta környezetet tisztelő, lírai lenyomata a kertünknek.

A legtöbb fotódat azért hagyományosan,
fényképezőgéppel készíted. A fotósok között rengeteg a kamerafetisiszta: órákon
keresztül képesek beszélni a munkaeszközükről. Rád ez mennyire jellemző?

Egyáltalán nem. A lényeg az, hogy meg tudjam csinálni azt a fotót, amit szeretnék, a többi nem izgat. A harmadik digitális fényképezőgépemet használom, egy új Panasonicot, amellyel kapcsolatban csak az érdekelt, hogy nagy méretű képeket és jó minőségű filmeket is tudjak vele készíteni. Nem is tudom, melyik modellt használom. Van még egy Mamiya RB67-es kamerám is, ami igazi ikonikus darab, elnyűhetetlen monstrum, de a filmre fotózással szemben már csak a környezetvédelmi szempontok miatt is egyre nagyobb fenntartásaim vannak. Legszívesebben telefonnal fotóznék, csak annál nem tudok úgy utómunkázni, printelni, mint rendes kamerával készített képek esetén, ezért muszáj mindenhová cipelnem a gépeket. Drukkolok a digitális fejlődésnek, hogy létre lehessen hozni annyira szép digitális képeket, mint filmes technikával. Akkor nem kéne többé vegyszert használnom, vizet pazarolnom.

Van olyan magyar fotóművész, akinek a munkáját
követed és elismered?

Az egyetemen a legmeghatározóbb élményem Czigány Ákos munkásságának megismerése volt. Van egy sorozata, a Darwin Online, amelyben az interneten elérhető, beszkennelt Darwin-művek üres oldalait gyűjtötte ki és rendezte montázsokba. Ez gyönyörű metaforája annak, hogy bár már nagyon sok mindent tudunk a világról és rólunk, emberekről is, de azt, hogy valójában miért vagyunk, miért tesszük azt, amit, senki sem tudja.

Tanárom volt az egyetemen Gyenis Tibor, neki a könnyed gondolkodásmódja és a nagy tudása nyűgöz le és inspirál. Asztalos Zsolttal is folyamatban van egy képcsere, neki is nagy csodálója vagyok. Megfigyeltem: miközben én nyitok, és kezdek elszakadni a konceptuális képek készítésétől, a kedvenc halmazomba is bekerülnek más típusú alkotások, alkotók. Egy kiállításmegnyitón azt a kérdést szoktam magamnak feltenni, hogy hazavinném-e az adott képet. Ilyenből azért nincs sok. Zellei Boglárka fotója van az ágyam felett, aki két évvel felettem járt az egyetemen. De az örök kedvencem Esterházy Péter Iskola-átirata marad. Zseniális műalkotás: lenyűgöző ötlet és megjelenítés. És „csak” egy papírlap.

A fotóművészi karrieredben mi lenne az a csúcs,
amivel elégedett lennél?

Kertművészettel szeretnék foglalkozni. Az otthonom körül hoznék létre művészkertet, amelyben képzőművészeti alkotások kapnának helyet. Ehhez persze csatlakozna egy fotós projekt is, amelyben vizuálisan is végigkövetném az egész folyamatot. Nyitott, bárki által látogatható teret képzelek el, amelyben közösséget is építenék és különböző művészeti programokat szerveznék. Jelenleg ez a legfőbb művészeti célom.

Fotók: Hartyányi Norbert/Kultúra.hu

#kortársak fekete-fehérben