Elmentek Ithacába

Vélt vagy véletlen találkozások sora ez: Winfried Georg Sebald, a német származású, Svájcba, majd Angliába települt szerző négy kivándorló ember sorsát keresi vissza időben, térben. "Az idő - állítja a könyv egyik szereplője - nem túl megbízható mérce, sőt valójában nem más, mint a lélek lármája." A könyv szereplői efféle fellármázott lelkű figurák, s a csendháborító benne maga a szerző, aki kutatásaival az időt bolygatja, hogy megtudhassa, hogy ki miért, milyen kényszerek hatására tett úgy, ahogy: vándorolt ki. S a belső zaj, lüktetés, nyugtalanság, helykeresés ugyanúgy űzi öreg korukban is e kivándoroltakat, például az önként vállalt halálba, mert a könyv négy szereplője közül ketten döntenek így. "Elmentem Ithacába" - hagy üzenetet az asztalon az idős, Amerikába szakadt Ambros bácsi, és önként vonul be egy elmegyógyintézetbe. S ez az általa lakott Amerika, amelynek térképén egymás mellett sorakoznak az olyan városnevek, mint Ithaca, Delhi, Niniveh, Cadosia meg Monticello, szimbolikusan is egy "régen elhagyott világ romjai közül" összegyűjtött játékország: minden idők és terek foglalta.

A szerző pedig saját létének mintázatait akarja felfedezni a másokéban, mert "csak másban moshatod meg arcodat". Egyikőjükbe véletlenszerűen botlik bele egy elhagyott, elvadult kertben, a második szereplő tanítója volt (kinek nyomdokain haladva Sebald maga is tanár lett), a harmadik férfi a nagybátyja, a negyedikhez, egy festő műtermébe pedig titokzatos, szinte sorszerűen kijelölt út vezeti el. A szerző kiszabadítja e figurákat a felejtés börtönéből, összegyűjti róluk azt az érvényes tudást, ami már-már regényhősökké sűríti őket. Fényképek, levélmásolatok, naplóbejegyzések, képeslapok tanúsítják a szétszóródott személyes múltat, és amiről nincs fénykép, ott a képet az irodalom készíti el: a sötétségből és felejtésből előhívja a múltat. A könyv egyik legizgalmasabb figurája a ragyogó, utazásokkal és titkokkal teli életet élő (bizonyára homoszexuális) nagybácsi, aki tele van emlékekkel, de ő maga nem képes emlékezni, s ezáltal egyre nagyobb terhet cipel, amelybe végül bele is roppan. Mintha, szól a könyv tanulsága, mi magunk nem hordoznánk saját emlékezetünket, csak valaki más emlékezete menthet meg a felejtéstől. Hogy valamilyen rend és a rendről való tudás átmentődjön: "Rendbe teszem a szétrázódott dolgokat" - írja naplójába ez a bizonyos Ambros bácsi. S ugyanezt teszi a könyv szerzője is.

S a könyv lapjain, a sok idős férfi közt, itt-ott feltűnik egy furcsa alak, aki lepkehálóval a kezében Svájc hegyei közt szenvedélyesen gyűjti a pillangókat. Vlagyimir Nabokov az, az orosz-amerikai (egyébként szintén kivándorolt) író, aki élete utolsó szakaszában visszaköltözött Európába. "Bizonyos dolgoknak, mint ez egyre inkább nyilvánvaló számomra, megvan az a szokásuk, hogy egy idő után - néha nagyon hosszú idő után - váratlanul visszatérnek", állítja a szerző, amikor egy újsághírben arról olvas, hogy hetven év után megtalálták egy svájci hegyivezető holttestét, az illető felbukkant a jégből. A visszatérő dolgok közt, a könyv utolsó oldalain, megint megpillantunk egy megnevezetlen orosz kisfiút, aki lepkehálót tart a kezében -  a gyermek Nabokov lehet az. Egyébként egy lágerban elpusztított zsidó lány veszi észre őt. A lány életben maradott és kivándorolt fia, a festő Max Ferber pedig Svájcban, Montreux-ben találkozik egy névtelen lepkehálós férfival, akit egy képen meg is örökít. E művét legnagyobb alkotásának tartja, de azt állítja róla, hogy a jelenség furcsaságát, amelyet meg akart örökíteni benne, nem tudta visszaadni. A férfinak "azonosíthatatlan angolsága" mégis azonosíthatóvá teszi őt: csakis Nabokov az. Legfeljebb egy hasonmása, minthogy Sebald nagyszerű könyve kivándorlások, érintkezések és hasonmások körkörös visszatérése.