Az örökzöld remekműveket, a kultikus filmeket követő, új produkciók láttán az emberben örökké ott bujkál az összehasonlítás ördöge. Merthogy a néző hosszú évek múltán sem szabadul az intenzív élménytől. Hiába hessegeti el, óhatatlanul igényesebben szemléli az újabb "kiadásokat". Hát még ha előadások hosszú sorát látta az adott (zenés) darabból.
Így aztán nem hagytak korábbi élményeim "felhőtlenül" belefeledkezni a West Side Story Müpában látott, új színrevitelébe. Elő-előtört az annyiszor újra vetített, 1961-es , tíz Oscarral díjazott, Robert Wise és Jerome Robbins rendezte filmváltozat, Natalie Wood, Rita Moreno és Richard Beymer sztárszereplésével (DVD-változata ma is kapható). A songokat később is óriások énekelték lemezre (például Barbra Streisand vagy Little Richard). S hogy mennyire igényes Bernstein zenéje, bizonyítja, hogy Grammy-díjas korong készült Kiri Te Kanawa (Maria) és José Carreras (Tony) közreműködésével. Hát még ha az ő hangjuk is ott duruzsol a fülünkben!
A mostani, pesti változat az ősemutató rendező-koreográfusa, Jerome Robbins koncepciója alapján készült. A bemutató erénye a dinamikus koreográfia; Tihanyi Ákos munkája (aki a "banda" vezetőtáncosa is) annál inkább dicsérendő, mert a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem széles, ám a zenekar által elfoglalt pódiumán csak egy puszta sáv marad a művészek számára, s ezen kell a két vetélkedő, ölre menő csapatnak fergeteges akrobatikus táncát bemutatnia (már a Prológusban). Lendületükhöz a Makláry László vezényelte MÁV-szimfonikusok kínálják Bernstein szinkópáktól "hemzsegő" zenéjét. Muzsikálásuk erőteljes, de (amúgy zeneileg indokolt) nyerseségük nem eléggé differenciált. Erősségük: Bernstein világhírű, lírai songjainak kísérete, ami az előadókat is inspirálja. Miklósa Erika Maria (a New
Miklósa Erika és Dolhai Attila
York-i latin bevándorlók "Júlia") szerepét szárnyaló szopránjának sokszínűségével fölébe emeli a teljes szereposztásnak, ami - egyebek közt - egy a Metben rendszeresen föllépő "Az Éj királynőjétől" minimum el is várható, - s amiként viszont az operett művészeitől nem várható el, hogy "túlénekeljék". Hát erről szó nincs. Sajnos, Janza Kata Anita szerepében már-már a hallhatóság határán énekli duettjét Maria-Miklósával. Az operettszínházi közönség kedvence, Dolhai Attila (a Puerto Rico-i Rómeó) énekművészetével már többet nyújt, igen szépen intonálja a legendás song, a Maria, Maria poézisét, és lépést tart Miklósa Erikával a Tonight, vagy a One Hand, One Heart kettősökben; érzi és visszaadja a bensőséges hangulatot a Something's Comingsongban is.
A cselekmény lepusztult, külvárosi közegének, a jelenetek szemléletes hátterének megjelenítését - a zenekar mögötti, hatalmas vászonra vetítve -a beszédes nevű "Kiégő Izzók" csapata vállalta, a hangsúlyosan kezelt világítás pedig Somfai Péter nevéhez fűződik. Helyén van a Narrátor szerepében Szabó P. Szilveszter, pedig, a látszat ellenére, nincs könnyű dolga: musical-, opera- és operetténekesek bizony rendszerint hamisan beszélnek prózában. Szabó P. Szilveszternek sikerül természetes hangot megütnie a jelenetek átkötésekor, csak némelykor érzünk fölös emelkedettséget.
A Puerto Rico-i lányok kara (igen vonzó és ízlésesen látványos, vörössel dekorált fekete selyemruhában) a szűk térhez képest temperamentumos táncot jár, az élen Duda Évával. A bandatagok, azaz a "tősgyökeres" amerikai alvilágiak - "jetek" - és a latin bevándorló "cápák" közti utcai összecsapásokat párduckönnyedséggel veszik, ki nem esnek a fergeteges ritmusból.
Igazság szerint, az adott, szűk játéktér és (vélhetőleg) a próbákra fordítható, rövidebb idő okán, nem kérhető számon a zenés kultuszdarab és az igényes - klasszikus, populáris és afro-amerikai gyökerekből táplálkozó - bernsteini muzsika bonyolultságához illő árnyaltabb színrevitel. Kerényi Miklós Gábor viszont átlátható, jól követhető és lírai-drámai-tragikus kontrasztokban bővelkedő rendezése világossá tette a mű erővonalait, de átütő előadás - talán a fönt sorolt okok miatt - korántsem született.
