A két kurátor, Csizek Petra és Döme Gábor már jó ideje dolgozik a kortárs alkotói közösségeket felvonultató tárlaton, de ez itt sokkal több. A koncepcióalkotás végére jelentősen kibővült a fogalom: a közösségi részvétel nem csupán az alkotókat definiálja, hanem a befogadás módját is. A hálózati demokrácia művészeti műfajai világszerte rendkívül képlékeny, formálódó stádiumban vannak, de hogy ezt a hazai művészeti élet is napra készen hozza, azt szépen modellezi ez az összeállítás. A Műcsarnokban már évek óta jelentkező, a művészet határterületeit aktivizáló tárlatok után ez az anyag kifejezetten a határvonalon mozog. Az együttgondolkodás ? akár egy asztal körül, akár a világ különböző földrajzi helyeiről az internet felületén történik ? megkérdőjelezi az alkotó egyén teljes művészi szabadságát : itt közös döntések, közös látomások, akár egymásnak kölcsönadott témák, ötletek nyomán születik a mű. Sokszor nem is a hagyományos értelemben vett képzőművészek produktumát látjuk, hanem építészek, designerek, közgazdászok, politológusok, szakácsok, tájépítészek közösségi alkotásait.
Kollektív élmények a megtapasztalást közösen kereső nézőknek; a kiállítás néhány műve nem is nyílik meg egyetlen néző számára. Legalább 6-8 ember kell mindjárt a legelső teremben elhelyezett, első blikkre széles ülőpadnak látszó tárgyhoz, mert ez a lábakon álló, négyzet alakú fehér lap a rálépők csoportdinamikájának megfelelően mozog, legörbülnek vagy fölemelkednek a szélei. Az Újirány Csoport ezzel provokálja a közös ?műélvezetet?, a kipróbálás együttes izgalmát. Ilyen bevezető után nem meglepő, ha a termekben spontán viszonyokba lépnek egymással a nézők, együtt keresik Szentirmai Tamás, Vági János és Szakács István installációjának bejáratát, majd végre bejutva a nylonnal falazott üres terembe, együtt bámulják a Műcsarnok kibontott álmennyezete fölött a tetőszerkezet íveit.
Innen már sima ügy. Még közös dohogásra is van lehetőség, amikor a hátsó kereszthajóba érve meglátják az oldalfalakon vésővel ?rajzolt?, vakolattépéssel létrehozott muráliát, ami, ha abszurd módon, de mégiscsak halványan emlékeztet a Műcsarnok eredeti funkciójára, a műalkotások bemutatására. Csakhogy a közösségi lét irányába ilyenformán megnyíló néző már régen nem néző, hanem résztvevő, játékos, kritikus vagy minimum tájékozódó szellemi turista, aki rettentően kíváncsi erre az új világra. A kiállítás ideje alatt heti két alkalommal kínált, többé-kevésbé nyilvános gyónás bizonyos Giovanni Battista fülébe ? The Corporation csoport ? már csak hab a tortán. És noha az apszis előtti termet közös használattal bírja a Szövetség 39 csoport és a D1618 csoport, és itt a pixelmozaikos konyhától a kifacsarodott bútorokkal teleszórt nappaliig tényleg minden van, sőt még itt áll a The Corporation ?úrhajója? is, káoszról szó sincs. Mindenkinek megvan a helye, az alkotók ugyanúgy nyüzsögnek a térben, mint a közönség, egy kreatív tesz-vesz város békés polgárai alakítgatják a jövőt. Ki a kiállítótérben felépített barkácsműhelyben ? The Randomroutines csoport ?, ki egyetlen asztallal ? Asztaltársaság csoport ?, ami köré odaülteti a legkülönfélébb területek gondolkodóit és művelőit, hogy közvetlen párbeszédet folytassanak.
A kiállítást tekinthetjük inkább fesztiválnak, programsorozatnak, élő kapcsolatnak ? ami annyira eleven, hogy az apszisban színházi előadás-sorozat megy hetente egyszer, április elsején pedig fordított napot tartanak, ekkor gyerekek dolgoznak a Műcsarnok munkatársai helyett. Kitűnő ötlet, nem feltétlenül a legkitűnőbb művekkel, de nem ez számít: a teljes nyitottság, a műfajkeresés, vagyis a művészeti paradigmaváltás otthonra talált a Műcsarnokban.
