 |
- Miben tér el az idei műsor a korábbi évek gyakorlatától?
- Teljesen megújult programmal állunk a közönség elé, ami egyrészt azt jelenti, hogy minden produkciónk vadonatúj, semmilyen felújítást nem mutatunk be, másrészt azt is, hogy nem vállalkoztunk közös megvalósításra, koprodukcióra, így minden saját kiállításban kerül színre. Ez magától értetődően jóval kevesebb kompromisszumot jelent, s így maradéktalanul érvényesülhet mindaz, amit mi a Szegedi Játékok művészi koncepciójaként tartunk nyilván.
- A döntést az eszmei megfontolásokon túl gazdasági szükségszerűségek is befolyásolták?
- A koprodukciót az általában bevett vélemény mindig olcsóbbnak tartja, a végén persze gyakran az derül ki, hogy drágább. Ráadásul Szeged adottságai az esetek többségében csak álkoprodukciók megvalósítását engedik, hiszen a nyolcszáz négyzetméteres játékhelyre egy az egyben kevés alkotás ültethető át. Az kétségtelen ugyanakkor, hogy tavaly az idei műsor véglegesítése idején éreztük a válság hatásait a legkézzelfoghatóbban, ezért kimondtuk: bombabiztos, önmagát eladó műsort állítunk össze. A legnépszerűbb, legismertebb darabok kerüljenek a programba, ugyanakkor mindez művészileg is vállalható legyen, bizonyítandó, hogy a népszínház és az igényes produkciók nem zárják ki egymást. Ez úgy érzem megvalósult, hiszen a műsor attraktivitásán túl, a tömegből kiemelkedő egyéniségről tartalmaz fontos gondolatokat, legyen szó akár Carmen, akár Berger, akár Dózsa, akár Eliza karakteréről.
- Mit jelent mindez a műsorra vonatkoztatva?
- Elsősorban pl. új rendezőket, hiszen bemutatkozik a szakmailag nagyra értékelt Novák Eszter, a My Fair Lady pazar kiállítású rendezésével. De említhetem Bagó Bertalant is, aki a Hairt álmodja színpadra, az Operettszínház sztárjával, Dolhai Attilával a főszerepben. Újra táncprodukcióra vállalkoztunk, a három évvel korábbi Benyovszky által kijelölt nyomvonal mentén haladva. A célunk a táncművészeti előadásokkal kapcsolatban azóta az, hogy a műsor ne csak látvány és gála, hanem vérbeli színház legyen, kellően erős dramaturgiai központtal. Mindezt idén, úgy érzem, minden eddiginél jobban sikerült érvényesíteni, ami köszönhető a koreográfus Zsuráfszky Zoltánnak, a zenéért felelős Szarka Tamásnak, s nem utolsósorban a tánchoz visszatérő Novák Péternek. S végül tartunk egy operett-opera gálát a Budapesti Operettszínház közreműködésével, melynek sztárvendége Miklósa Erika lesz.
- Az operaműfaj ezen a nyáron a Carmennel szerepel a programban, melyet nem Ön visz színre. Nem fájlalta odahagyni a rendezés lehetőségét?
- Szó sincs róla, hogy le akarnám tenni végleg a pálcát a rendezés kedvéért. Csak akkor kérek szót, ha összegyűlt bennem annyi mondanivaló, amennyi feltétlen kikívánkozik, s ilyen esetekben az élet mindig meg is teremti az alkotás lehetőségét. Mivel a színházrendezés nem tanult szakmám, amúgy is több idő kell a feltöltődésre. Tavaly rendeztem a Turandotot, most a pihenés van soron.
- Azt az előzőekből sejtjük, miért esett a választás a Carmenre, de hogyan került a képbe Kerényi Miklós Gábor?
- Neki ez kultúrtörténeti jelentőségű visszatérése az operaműfajhoz, hiszen tíz éve nem rendezett operát, miközben azt megelőzően itt Szegeden, majd Budapesten is, számos nagy sikerű operapremier kapcsolódott a nevéhez. Ráadásul mi ketten régóta dolgozunk együtt, és az esetek nagy hányadában szerencsésen egyet gondolunk az opera műfajáról. Azt szoktam mondani, hogy az opera egy minimum kétdimenziós koordinátarendszer: van egy zenei egyenes, amelynek mentén a karmester mondja meg, mit lehet és mit nem, mi az érvényes értelmezés, és annak hol vannak a határai. Emellett van egy azt metsző, másik egyenes, amely mentén a rendező a saját elképzeléseit vetíti ki, s így megalkotja a közös halmazt. Az alkotás folyamán sokat beszélgettünk a darabról, a húzásokról, s a kikristályosodó közös koncepcióban tökéletesen egyetértettünk.
- Milyen lesz az Önök 2010-es, szegedi Carmenje?
- Új kifejezéssel élve élményoperát szeretnénk alkotni, melynek mélyén az az elképzelés húzódik meg, hogy az emberi viszonyokat és érzéseket a lehető legszélsőségesebb formájukban mutathassuk meg. Ehhez mindenképpen olyan énekest - legyen külföldi vagy hazai - kerestünk a főszerepre, aki idehaza még nem játszotta a darabot, s mindkettőnk elvárásainak megfelelve képes új minőséget létrehozni. Így került képbe Schöck Atala, a lengyel Arnold Rutkowski, és az amerikai Lee Poulis. Hármójukkal mozgalmas, látványos kiállítású produkcióra készülünk, amely nem elvont gondolatokat fogalmaz meg, és a darab sláger voltára erősít rá.
